Fatima újra megtalálja Dylant.

Sárkányúr Hozzászólások száma : 67

Ez lesz az ahol most játszunk **

Sárkányúr Hozzászólások száma : 67

Előzmény
Volt Lanuria,:
... előbb Dylan, Akira után feltehetőleg, aztán Fatima is külön Thalion árnyékától menekülve. Pár hétre rá találkoznak egy kikötői fogadóban, és Fatima elég feldúlt, mivel látta Dylan dagorladias viselkedését pár beosztottjával szemben. Ráeszmél, hogy az a férfi még is csak egy katona, és most úgy viselkedik, mint aki visszatért a sötét nagyúr kötelékei közé. Mikor a lány ebben az állapotában megfenyegetett egy ittas férfit, aki túl közel állt hozzá, és nyaggatta gyerekes szavaival, Dylan felháborodásában feláll ültéből és elvonul Fatima mellett tüntetőleg, amit nem ért az éjelf, hiszen honnan tudhatná, hogy miért kapta fel a vizet a férfi.
Később azonban csak mélyül a különös depressziója a férfinek, egyrészt Akira megtalálása kezd tragikomikussá válni, másrészt egyre inkább érzi, hogy Dagorlad szemmel tartja, és csak idő kérdése, hogy mikor fognak érte menni, így megpróbál ott helyben, az új földön (Lanurián) kialakítani egy kisebb erődöt, így válik ott is a hírhedt maffia vezérré, akiről elhíresült, hogy erősebb a sárkányoknál is, de mégis javarészt Akirát kajtatja még mindig, egyéb elfoglaltság híján, és másrészt meg egyedül szeret bóklászni. Így találkozik több ízben is Lysanorral a különös lombelf lánnyal, akihez könnyed testi kötelék fűzi, ám furcsa őszinteséggel kezd el beszélni vele Fatimáról, mert ekkora már tudja, hogy fontos az életében az éjelf lány, de pont ezért nem akarja, hogy neki köze legyen az ő sötét ügyeleteihez, és így őhozzá sem.
Ekkor találkozik Alexszel is, a sárkány-vadalani fiúval és kölcsönösen megbotránkoztatják egymást, vagyis inkább csak Dylan Alexet.
Aztán belekeveredik egy nagy háborúba az ottani elfek és ork-troll-sárkányfatty sereg között. Ő az elfekhez csatlakozik, de csak mert nem csípi az agyatlan ork bagázst, és jobbnak látja őket aprítani, mint "fajtársait", azonban nem figyel rájuk. Sem elfekre, sem pedig azok segítségükre sietőkre. A "maga ura" és egyedül harcol. Ez pedig ahhoz vezet, hogy bajtársiassága hiánya miatt, az ő hibájából is sok elf hal meg. Ezt az elfek vezére pedig nem veszi jó néven….ám előbb a háborút kell megnyerniük, és jelenleg Dylan az orkok ellen van. Így az "ellenségem ellensége, a barátom" elvén hagyja, hadd tevékenykedjen a csata hevében. Nem sokára Dylan meg is találja magának a tökéletes ellenfelet, egy sötét elfet, aki az ork sereg irányítója, és ádáz harcba bonyolódnak ők ketten. A harcuk azonban nem végződik győzelemmel. Egyikük sem tud felül kerekedni a másikon, és míg Dylan a vele küzd, addig Fatima, aki szintén a Lanuriai tündék mellé állt, a csata közben megpillantani véli a hadurat, viszont Dylant ekkora már teljesen magával ragadja a küzdelem heve, és erős sötét mágiával lepi el a környező helyszíneket.
Ezután úgy hagyják el a csata helyszínét, hogy végül egyikük se tud szót váltani a másikkal. Fatima az ottani elfeknek áll a segítségére, míg Dylan kissé kijózanodva elvonul, hogy folytathassa megkezdett munkáját.

Ezután hosszú ideig nem találkoznak ők ketten. Fatima marad az elfek mellett és az ottani vezér küldetéseit hajtja végre, míg Dylan törődik a kis hajszájával. Ekkor találkozik megint Lysanorral, és ekkor találnak rá a dagorladiak, akik nagyon várják már "haza" a Nagyúr birodalmába, a közelgő háborút előkészíteni. Úfy néz ki, hogy a volt hadúr hajlik az új "esélyre", hiszen, magától csak fővesztés terhe mellett térhetne vissza Dagorladba, amit elhagyott (1 vagy 2) éve, mikor otthagyott mindent az egyik csatája után, és Akira után vetette magát.

Ezalatt Fatimát Lanuria Fővárosába vitték a kötelességei, és így találtak újra egymásra, abban a bizonyos Kikötőben, de Dylan ekkorra már dönteni látszott. Visszamegy. Ezt azonban az éjtünde meg akarta akadályozni, bármi áron, így keveredtek egy magán harcba a kikötőben és ezért is ment után a férfinek, mikor az végül magára akarta hagyni. Ám a dagorladiak közbe szóltak, és elhurcolták őt is és a hadurat is egy varázslat alatt álló tömlöcbe, ahol kedvükre kínozhatták mindkettejüket.
A cél a kizárólagos, és színtiszta szenvedés volt. Semmi más.
Kiszabadulásuk nem volt könnyű és sérüléseik sem engedhették meg, hogy hosszabb utat tegyenek meg, így elfogadták Acele segítségét, aki Dylan múltjának egy töredéke, és jelenleg a kedvese akar lenni a férfinek.
Egy kis házban ápolta egy idős házaspár mindkettejüket, több héten át, ám a férfi így is a halálán volt. Pedig megtettek mindent érte. Ekkor jelent meg újfent Axis és elmagyarázta a helyzetet Fatimának, aki megértve az ügy súlyosságát és tisztázva valamiképp önön érzéseit, felajánlotta a segítségét, hogy megmenthessék Dylant.
Erős kötelék alakult ki Fatima és Axis között, de Dylanben is megváltozott sok minden a sárkánnyal kapcsolatban. Mikor végül felébredt, a nő elájult és kimerültsége ágyba kényszerítette. Ezalatt az idő alatt a volt hadúr, habár tudta, hogy mit érez, mégsem akarta kitenni akkora bajnak szerelmét, mint amit át kellett élniük a dagorladiaktól. Döntése az volt, hogy a lánynál hagyja Axis botját, ő pedig külön válik tőle.

Fatima felébredve csak későn tudta meg, hogy a férfi elhagyta őt, de azzal nyugtatta magát, hogy Axis nem hazudhatott. Bízni akart abban, hogy Dylan megváltozott, és majd egyszer fognak találkozni, de ha mégsem, akkor is talán már beteljesítette a hármas küldetését.
Visszatért a Lanuriai elfekhez,és küldetéseket hajtott végre, illetve az árváknak segített. Egyszer egy küldetésből visszafelé, egy ember fiút, Cloud Revan's-t a saját épségét sem kímélve mentette meg, majd elvitte Olassiebe és tanítgatta, hogy erősebbé váljon.

Addig Dylan találkozott Alexszel újfent, de ekkor már látszott rajta, hogy valami megváltozott benne, és már nem ugyanaz a vadállat mint korábban. A vadalani vörös sárkánnyal kisebb, ki nem mondott barátságot kötöttek, habár Dylan ezután úgy vált el a sárkánytól, hogy soha többé nem fogja látni.
Végül, habár Alexnek tagadta, de az elfekhez igyekezett, Fatimát akarta felkeresni. Azt nem tudta, hogy miért, de muszáj volt látnia a nőt, azonban szerelme helyett elkapták és a tündevezér elé vitték, hogy nyaggathassák a háborúról, amikor ő csak Fatimát akarta látni...elég bosszús volt az ügy miatt, és nem igazán akart komolyan válaszolgatni.

Fatima mikor ezt megtudta egyből a vezérhez sietett, és elköszönve tőle, indult is Dylan után.

És akkor az új rész:
Dylan járva az új kontinenst, rátalált egy eldugottabb kis falucskát, ahol egy időre "meghúzta magát". Nem akart sem Dagorladi, sem Lanuriai ismerősöket látni, csak érezni, hogy ő is érző lény, így egy egyszerű favágónak adta ki magát, és munkát kért, ami egy ilyen kis helyen, mindig akad bőven.
A lova, Arrna mindig vele volt, és nagyon irigyelték ám, mert ez a pej paripa tényleg káprázatos, de nem kérdezősködtek, mert nem volt gyanús, ez (nah és a furcsa hegek) ellenére. Végül hónapok teltek el itt, és elég jól beilleszkedett, de felütötte a fejét egy furcsa jelenség. Azok akik a környező erdőben beljebb merészkedtek, eltűntek, és soha nem látták őket. Hívtak is, és jöttek jobbnál jobb, válogatott harcosok, és Dylan rájuk hagyta a dolgot, mert egyrészt meg akart maradni egy szimpla favágónak, más részt, nem akart harcolni, de miután a többedik harcos, elf, mágus is kudarcot vallott, és őket is elnyelte az erőd mélye, felajánlotta a segítségét.
A falusiak nem csodálkoztak rajta, hiszen már megtapasztalhatták erejét, de kellett egy fegyver. A kovácsuk, aki kardot ugyan nem kovácsolt már jó ideje, de a régi kardokat, amik egy-egy csatából maradtak vissza, szépen meg tudta újítani.
Így kapott Dylan is egy nagy, két kezes ork kardot. ( a többi túl vékonykának bizonyult számára), és neki vágott Arrna hátán a sűrű erdőnek.

Sárkányúr Hozzászólások száma : 67

//A hsz-t rendesen E/3-ban, Dylan szemszögéből fogom leírni//

Adott egy falu, Lanuria legdélebbi szegletén. Adott a csendes, harcoktól mentes környezet. Itt rég nem csatároztak már. Hiába a nagy és idegen Birodalom fennhatósága, ide nem jutnak el sem Olassie harcai, sem Onoria főpapnő és Thalion nagyúr rivalizálásai. Itt csak mondákban élnek sárkányok, feketék vagy színesek, mind mind egyaránt mesék. Ezen a helyen, ezen az ideális helyen mégis felvetette a fejét valami, ami nem hagy nyugtot a kis falucskának. A vezetői mindent meg tettek azért, hogy a veszély elháruljon a fejük felől, de mindez idáig senki nem volt képes legyőzni a különös ragadozót, ami elragadja az elszakadt gyermekeiket, a védtelen nőket, ám végez a csatákban edzett harcosaikkal is. Elküldte követeit a falu tanácsa, hogy pontot tegyen az ügy végére. Elhívott híres zsoldosokat, mágusokat, pénzt kínált, minden vagyonukat azért, hogy megszabaduljanak a rémtől, mely már napok óta tartja rettegésben a lakosságot. A kis község lakosait. Már már az utcára sem szívesen járnak ki. Mondhatnánk, hogy de Dylan miért nem mozdul meg, ha van rá ereje, és talán ő is ezt kérdezi magától, a válasz viszont egyszerű.

Épp az egyik kertben kapálgatott, és fát vágott az ott lakó idős úrnak, mikor a legutoljára jelentkező fejvadász maradványait szállították el az úton. Jól láthatta. Egyszerűen csak rátámaszkodott a szerszám nyelére, és figyelte a nagy menetet. Azóta, hogy ez a furcsa jelenség felvetette a fejét itt, ebben a kis községben, minden felől özönlenek ide a kincsvadászok. Megingatta a fejét, és bekajtatott a házba. Elrobogott az öreg mellett, aki a hinta székében olvasgatott valamilyen feljegyzést. Még megindokolta gyors távoztát egy "Majd később befejezem, öreg."-el, aztán magára dobta az ingét, és már a főutcán járt. Látni akarja, hogy ebből mi lesz. Mit lépnek erre a kalandorok. Ez a halál eset, nem számolva a civileket, már az ötödik. Aki eddig beljebb merészkedett az erdőbe, az így végezte. Valamilyen állat lehet, egy nagy, karmokkal rendelkező állat. Elgondolkozott célja felé menet a dolgon, de rögtön meg is rázta a fejét rá. Nem, koránt sem biztos még, hogy mágikus lénnyel lenne dolguk, de ha ez igaz, akkor....akkor akár ez az ő műve is lehet. Az is lehet, hogy ő hozta ide ezt. Ezt a valamit rájuk. Egy fokkal fancsalibb képet vágott erre. Nem mondaná, hogy nagyon a szívén viseli a sorsukat ezeknek az embereknek, mert bizony itt mindenki ember volt. Az is lehet, hogy tündéket is csak most láttak először. Hiszen pár kalandor az volt.
Ő könnyedén mozgott ebben a tündekavalkádban. Volt itt mindenféle, lomb, éj, vér elfek, de még sötét elfek is. Hát legalább eddig senki sem figyelt fel rá.
Jah igen. Az egyszerű válasz arra, hogy ő miért nem csatlakozott a szörnypusztító csapathoz az csak annyi, hogy nem akarta felhívni magára a figyelmet. Meg miért ne adhatná át a dicsőséget valaki másnak. Nem ő az egyetlen erős tünde a világon. Hadd jöjjön a sok szerencsehajhász.
Ám ahogy végigvonult a halottas kocsi, a megváltozott arcvonások nem azt mondták, hogy majd ő megcsinálja. Elhúzta a száját, de haladt tovább. Mit mond erre a falu bölcse, a tanács legfőbb vezére. Amaz egy kiállított széken foglalt helyett, egy magaslaton. Ez a főtér, és itt árusok lennének, meg művészek rendes körülmények között, ám a mai nap nem volt rendesnek mondható. Felállt, méltóságteljesen, hagyva egy kis szünetet magának, és a körülötte levőknek, hogy észre vegyék, és csak azután fogott beszédbe. Dylan egy fél mosollyal jutalmazta az alapvető attrakciót.
~Néha el is felejtem, hogy milyen fellengzősek ~
- Barátaim. Dravä lakosai. Az a szomorú hírem felétek, hogy a szörnyet nem sikerült megfékezni, de ne csüggedjetek. Bizton állítom, hogy akad közöttetek valaki, aki majd sikerrel tér haza közénk.
Eddig fent tartotta a kezét, most viszont leengedte, és a testtartása is sokkal közvetlenebbé vált.
- Gyermekeim. Arra kérlek titeket, hogy ezentúl semmi esetre se menjetek ki a faluból, míg ez a borzalmas ügy meg nem oldódik, és egyúttal a megnövelem a jutalmát annak, aki elpusztítja a szörnyet.
Dylan körbe nézett a nagy tömegben, de senki nem mutatott hajlandóságot hozzá. A "nagyfőnök" meg csak várt. Leengedett karokkal állt kis faluja előtt, és, mint népét figyelte, aggódva, de nem volt senki, aki jelentkezzen. Elfünk gúnyosan elhúzta a száját.
- Cshhh, csak turisták.
Ezzel letudta az elf népséget, akik ide vetődtek. Sajna saját fajtája sem elég karakán, hiába keringenek róla mondák. Bátorságáról, vagy épp erejéről, ügyességéről. Mindenhol akadnak olyanok, akik nem illenek be a nagy tömegbe. Ő erre a legnagyobb példa, ám ő nem futamodik meg. Úgy bánt vele ez a kis falu, ahogy talán azt sosem érdemelné meg, ideje, hogy vissza fizesse a kedvességüket. Hát felállt a porondra.
- Majd én megyek.

Sárkányúr Hozzászólások száma : 67

Csend. Rátelepedett az ott összegyűltek köré, s felváltotta a megdöbbent csend a mielőbbi zsivajt. Az elfek is. Csak figyeltek. Legtöbbjük, főleg a sötétek figyeltek feszülten. Némelyik társukon látszott a megdöbbenés, hiszen, ha valakire, akkor egy tündére számítottak, de ehelyett ennek a falunak az egyik tagja állt fel. A vérelfek összesúgtak egymás közt. Még mielőtt Dylan felállt volna, azt latolgatták, hogy együtt kéne csinálni, több emberrel, de akkor a jutalom is annyi részre oszlik, így még nem mertek kiállni, és konkrét elképzelésük sem volt. Nagy volt a mocorgás, és az is dobott a hangulaton, hogy a jutalmat megkétszerezték, de mondhatni Dylan mindent tönkre tett. A nagy habozásból amúgy se lett volna túl sok minden, habár most okolhatták az elorzót. A falu vezetője felé fordult, és noha csak a volt hadúrnak szánta szavait, mégis a legtöbben hallhatták a magaslat miatt.
- Biztos vagy benne fiam? Tudjuk milyen erős vagy, de nem vagy ehhez mégis….
- Képzetlen?
Mosolyodott el a sötét elf. Sok minden van amit nem tud ez az ember előtte. És ha valaki képzetlen, az bizony nem ő lesz. Hangosan azonban csak a szándékát jelezte a férfi felé.
- Azt majd meglátjuk, de nem fontos nekem mennem. Mehet ám más is.
Direkt beszélt úgy, hogy kivehesse mindenki. Nem szándékszik semmilyen csapatba társulni, de a nagy zsivaj nem adta jelét, hogy bárki is átvenné a helyét. Valójában vártak. Senki nem akarta megosztani a pénzt, és a legalkalmasabb pillanatot keresték. Dylan visszafordult a faluvezetőhöz.
- De kellene egy kard. Nekem nincs sajátom.
A férfi komoly arccal bólintott, kapni fog a falu egy újabb harcosa kardot.

Nem sokkal ezután a kis közjáték után Dylan egymagában várt a falu szélén. Nekitámaszkodott egy szekér szélének. Jobbján szintén a szekérhez támasztva egy ormótlan ork kétkezes. Volt giccses, és hosszú kard is, de azok mind túl könnyűnek bizonyultak számára, így került a nagy darab fegyver hozzá. Arrnát várta. Az a ló, ami itt Lanuriában talált rá, és azóta, hogy egy trolltól sem ijedt meg, a férfi megszerette. Egy lovász fiú hozta elé, felszerszámozva, de vele volt a falu három bölcse is.
- Edward.

Fatima újra megtalálja Dylant. A1_2013_7_8_a8efcftra1

Fatima újra megtalálja Dylant. A1_2013_7_8_a8efcftra1

Szólalt meg egyikük, mikor a közelébe értek. Dylan csak ezt a nevet adta meg nekik. Úgy vette észre, hogy nagyban hasonlít ez a név, az itteni emberi nevekhez,és még ha külföldinek is mutatja a hangzása miatt, nem fogják kinézni vele. A Dylan már más lenne.
- Edward. Az istenek legyenek veled.
- Megtisztelsz. - Egyenesedett ki a szóra ő is. Megadta a tiszteletet. - De az isteneket nem ismerem, viszont egyvalakit igen, és az a lény velem van.
- Nem ismerem a hitedet, de erős vagy. Minden bizodalmunk benned van.
Meghajolt előtte a férfi.
- Kérlek segíts meg minket, járj sikerrel, és öld meg a szörnyet.
Rendszerint most valami olyasmit mondana, hogy "Még nem volt olyan, hogy hibáztam volna", ám ez a mondat valahogy a torkán akadt, és csak egy mosolynak szánt grimaszra futotta. Bólintott.
- Úgy legyen.
Azonban még mielőtt elindulhatott volna megállították egy futó információ erejéig. Mit tegyen vagy hova menjen, ellátták a kellő információkkal. Azokkal amikről eddig hallgattak a nagyközönség előtt, és persze arról, hogy mivel várják, ha visszatért.

Azóta már egy nap is eltelt, és az erdő mélye mély, hörgő hangot hallatott. Kard csapásokat, sűrűn, egyszer-egyszer felcsendülve valamiféle vas vagy acélon. Valójában körmök azok, melyeket varázslattal itatott át, hogy megállja a kalandorok csapását. De nem így a sárkányurat. Nem számolta ugyan, de a nap még javában az égen járt, mikor a fenevad kimúlt. Ő pedig, az órmótlan nagy dög hátán állt. Kardja annak húsába vájt, egészen a markolatig. Ugyan tagadná, de nem volt gyerekjáték a szörnnyel való kis csata. Pihent.
És ekkor jelent meg a tetem mellett, annak gazdája. Egy feketébe burkolózott törékeny női test. Felettébb szép alakkal, és bájos vonásokkal, csintalan göndör fürtökkel, de a szemei, melyekkel eltávozott kedvencét méregette, nem sugallt semmi jót. Majd végül Dylanra, a hősre, a gyilkosra emelte tekintetét, mely épp oly átható volt, mint a férfié. Gyönyörű türkiz szemek, amikben örvénylik valami hatalmas energiájú tenger, és ha sokáig nézed, el is nyel. Örökre. A rabszolgája leszel. Dylan a maga fagyos kékjeit rászegezte a hölgyre, de egy darabig csak a szemezés volt. Megszólalni is a tünde szólt.
- Szép zsákmány mi? Csak erre jártam, gondoltam meg lesz otthon az ebéd.
- Hehe, poénosnak gondolod magad, ugye?
- Ugyan, nem vagyok olyan hiú…
Ugrott le, szép ívben szelte a hegynyi állatot, és végül a nő elé ért.
- De ha már kijelentetted, nem állítom az ellenkezőjét.
Széles mosoly, s közben túl közel hajolt hozzá.
- Hogy hívnak szépség. Engem szólíthatsz Edwardnak.
- Szép név.
Ezzel egy időben megmutatta a lány a maga hófehér fogait. Kívülről nézve csak két mosolygós laka, aki egymásra talált, ám számukra ez méregetés volt. Mosolyuk halált szánt a másiknak.
- Szép szavak, valakitől aki messziről ontja magából a hullaszagot, és bűzlik a vértől.
Kedvesen mondta, ám hidegen, s minden szava szúrt, pedig a mielőbb még a fürtöket vette a kezébe, s kék szemei a lányéit keresték. A vádra azonban talán a várt reakció is érkezett. Kés villant meg, hogy vérét vegye a volt hadúrnak, de Dylan rögtön köddé vált, hogy pár méterrel arrébb tárja szét a karjait.
- Ugyan kislány. Ennyire akarsz engem? Ismerem a fajtádat. Ismerem minden hátrányaidat, nem kaphatsz el.
Habár a kardot az állat tetemében felejtette, közel a lányhoz, túl közel hozzá.

Éjtünde Hozzászólások száma : 25

* Hónapok teltek el azóta, hogy elhagyta Thaliont és Olassiët. Nem tudta, merre is induljon igazán, Visszafele indult a tanya felé, ahol sokáig időztek, míg meg nem gyógyultak. De nem ment el egészen odáig, továbbment arra, amerre gondolta, hogy Dylan mehetett. Valamerre csak el kellett indulnia, de támpontok nélkül volt. Azonban ahogy Talyonért, szerelméért korábban képes lett volna arra, hogy az egész birodalmat Evolyranban átkutassa, most sem tesz kivételt. Dylanért talán az egész világot is felkutatná. De volna értelme? Ér számára annyit a férfi? Talán örök időkre vándor lesz, s örülhet, ha száz éven belül megleli a sötételfet. Még szerencse, hogy tündék mindketten, így ha harcban nem halnak meg, akkor hosszú életűek, s van esély az újabb találkozásra. *
~ Miért keresett fel, ha elhagyott? Talán tényleg jelentek számára valamit? ~
* Biztos a férfi érzéseiben, de kimondani még így is nehéz. De nem felejti el azt a jelenetet, amikor a betegágyban volt, s Dylan kézen csókolta. S azok a szemek! Sok mindent tud már a hadúrról, erős ember, de mégsem meri egyedül hagyni. Úgy érzi, Axis nem hiába mutatott meg neki dolgokat róla. Szüksége van rá Dylannek. *
- Axis, kérlek vezess! Mutasd az utat, merre menjek!
* Nem voltak különleges fényjelenségek, nem jelent meg semmilyen alakban, még felhőoszlopban sem, hogy mutassa az utat a fehér sárkány. Fatima csak kérlelte őt, közben a megérzéseire hagyatkozott. Ha ketté vált az út, akkor arra ment, amelyikre elsőre rádobbant a szíve. *
~ Nehezen tud letelepedni az, aki egyszer elkezdte a vándor életet. ~
* Vajon mi lesz, ha megtalálja a férfit? Letelepednek, s boldogan élnek, míg meg nem halnak? Képesek lennének erre? Mindketten? Arra gondolt, hogy ha hamarosan nem találja meg Dylant, akkor visszatér Evolyranba. A közelgő háború elkerülhetetlen. S a Dagorladiakat meg kell állítania. Ők az igazi ellenség! Nem a sárkány fattyak, s az orkok Lanuriában. De tényleg Dagorlad a főelenség? Nem a vámpírok kik elfoglalták Beduát? *
~ Felszabadíthatnám hazámat egyedül? Vagy olyan önző vagyok, hogy ezért keresem Dylant, hogy segítsen? Hisz ezért indultam el otthonról, hogy harcosokat szerezzek magam mellé. Korán sem gondoltam, hogy egy birodalomban otthonra találok, s hogy a Dagorladiak lesznek a fő ellenségeim. Arra pedig még inkább nem gondoltam, hogy egy dagorladit hiszek majd egyetlen mentsváramnak. ~
* Az élet mindig változik. Ellenség válik baráttá és fordítva. Dylannel a kapcsolata mindig egyik pillanatról a másikra változott, nem tudja, hogy most, ha valaha újra találkozik vele, milyen lesz a viszonyuk. Mint szerelmére tekint majd rá a férfi? Vagy ismét meg akarja ölni? Esetleg úgy tesz, mintha észre sem venné, vagy nem ismerné? Vagy simán barát, esetleg csak egy bajtárs lesz? De hát eljött érte Olassiëbe! Eljött! Vagy azóta sok minden változott?
Bár nem sejtette, a bot mégis segített neki. Lassan beért egy kisfaluba, ahol csak kicsit kellett kérdezősködnie, s kiderült, hogy egy szörny vadászik az emberekre, s bárkit küldtek az elpusztítására, meghalt az illető. Hallotta, hogy legutóbb egy favágó férfi vállalta el, hogy megöli a bestiát. Fatima nem igazán sejtette, hogy Dylan lehet az illető, bár az szíven ragadta, hogy nem volt fegyvere, s egy ork kard illett csak a kezébe. Úgy döntött, megnézi magának nem csak a férfit, de a szörnyet is, hátha megölheti, s megmentheti a falut. Na meg Axis vele van. S annyira úgy érzi, hogy mennie kell. Eddig sem állt ellen érzéseinek, most sem fogja megtenni. Lovát száron vezette, oldalán ott volt a kard, s kezében az íj, vállán a tegez, a húron egy nyílvessző. Egyik fa mögött megállt, mert mozgást hallott. Ekkor kikerekedtek a szemei. Dylan volt az, egy szörny hulláján ácsingózva, s egy sötét szépséghez beszélt. *
- Ugyan, nem vagyok olyan hiú…
* Hallotta meg Dylan hangját. Az ismerős hang pengeként hatolt a szívébe. A férfi viselkedése különös volt. S az egészben az volt a furcsa, hogy mégis a stílusához hű maradt. Igazából Fatima nem is csodálkozhatna rajta. De ahogy a nő haját megfogta... *
~ Ehh! Mi ez a színjáték? ~
* Vette ám az adást rendesen. Sok harcot látott tünde, látta, hogy a két beszélgető fél csak méregeti a másikat. Mikor megjelent egy penge, Fatima eldöntötte, hogy nem hagyja magára a férfit a küzdelemben. Vagy jobb lenne megbújnia? Nem. Nem teheti! Ha lehet, inkább segít. De mi van, ha megjelenésével okozza a férfiban a legnagyobb zavart, s ezért veszít a küzdelemben? De a sötét nő erősnek tűnik... nem, nem félti annyira Dylant. De már sok minden történt. Az élete a sajátja részévé vált. Ha küzd az egyik, akkor a másik is küzd. Előlépett hát óvatosan, de nem Dylanre tekintett, csak rápillantott jelezve, hogy igen, észre vette a férfit. Íját a nőre szegezte. A nő mögött jelent meg. Remélte az éjelf, hogy eltereli a nő figyelmét már csak addig, míg Dylan meg nem szerzi a fegyvert. Bár a nőt nézte, szavait a férfihoz szegezte. *
- Rég találkoztunk. Azt hiszem, nálam hagytál pár dolgot, ami a tiéd. Gondoltam... visszaadom.
* Micsoda elcsépelt szöveg! *

Sárkányúr Hozzászólások száma : 67

- Talán ismersz.- Mosolygott a nő.- De én is ismerlek téged. Könnyű préda leszel. - S mosolya hátborzongatóvá lett. Valamit tudott, amit Dylan még nem, és ez nem esett jól a számára. Ez az ő reszortja. Mégis valamiért csapdában érezte magát. Pontosan azért, mert tudta milyen következményei lehetnek, ha közelebb megy a nőhöz, de varázslatot nem használt már egy j ideje, és nehezebbeket nem most kéne gyakorolgatnia, a kard pedig pont benne áll a nő hatósugarának közepében. Hiszen egyértelműen varázslónővel van dolga, és a tudás ami a férfi birtokában van, lehet nem lesz elég ahhoz, hogy le is győzze a nőt.

Előbb vette észre a boszorka az eddig rejtőzködő alakot, hiszen Dylan félig háttal volt Fatimának, ám a hangra megdobbant benne egy rég nem használt szerv. Hirtelen minden figyelme az éjtündére összpontosult, és előbbi gondolatai elszálltak a fekete éterbe. A szava is elakadt, és már csak a közelgő veszélyre lett figyelmes. A gyönyörű, ám halálos teremtés megindult afelé a lány felé, akinek nem szabadna itt lennie. Nem jutott eszébe az Olassiei kirándulása, hogy talán nem gondolta át hirtelen cselekedeteit. Hogy vágya, melyet nem tudott elnyomni, milyen hatással lehet szerelmére. Szerelme. Még gondolni sem mert arra, hogy egyszer ezt a szót komolyan gondolhatja, és talán helyesebb lenne oda tenni a szó elé, hogy "titkos". Ennek az érzésnek csak plátóinak szabadna lennie.
Hátrálni kezdett, mintha félne attól, hogy a nő a közelébe ér, pedig a kés előtt még a hajfürtjeit csodálta, s közben egyre hevesebben kalimpált az a bizonyos szívnek mondott szerv belül. Szinte fájt. Mit tegyen? Elfordult az ork kardtól, s noha kérhette volna Axis botját, mégsem azt választotta. A "biztosabb" módszerhez folyamodott.
- Hátrébb!! Fatima!
Elüvöltve magát futtában teleportált egyenesen az éjelf elé, s azzal a hévvel jobb kezével taszított rajta hátra felé, ahogy csak bírt. Most nem az a fontos, hogy megsérül e a lány, képzett harcos. Most a boszorkány ármányának az elkerülése a fontos. Azonban mintha jéggel öntenék le a belsejét, lassan megdermedt ott álltában. Nehézzé lett a levegő, s a megálló nő alakjai s el-elmosódni látszott. De a felismerés, hogy feketébe burkolózott gyilkos asszony áll, mégis…. Mégis örömmel töltötte el.
- Nah, mit mondtam neked… tudod, lehet, hogy te ismered a fajtámat, de ki az aki nem ismerne téged? Sárkányúúúúr
A vigyor amely a szó mögött megbújt alattomos volt és önelégült. Elkapta azt akit el akart. Dylan még csak vergődni sem tudott a láthatatlan hálójában, s hangok, a képek egyre elmosódottabbak lettek.
- Túl sokáig éltél a közönség előtt, hogy csak úgy elrejtőzhess Dylan. Vagy most már jobban szereted használni a keresztnevedet? A lényeg nem változik, én buta, sötét elfem. Minden erődet élvezettel fogom elszívni.
A szemei üvegessé váltak, s a légzés is alább hagyott. Fatima a lökés hatására egy időre messzebb kerülhetett, de a férfi nem használta a varázs erejét, így csak egy maximum fél métert "repült". A szavak meg szinte szálltak a levegőben, míg Dylan végleg megdermedt, s hátraesett. Egy utolsó levegővétel, vagy annak kiengedése. Szabaddá tétele. Az utolsó színek, mielőtt elenyészik minden, majd a vég.
A nő mindezt a legnagyobb kéjjel nézte végig, s ahogy Dylan már nem állt ő és a férfi megmentettje között, mérhetetlen szenvedéllyel támadta le őt is szavaival.
- Nocsak nocsak, ki ez a bájos teremtés itt? Csak nem a hős lovagod után jöttél tündécske? Hehe, hát ez jó. Pedig a tündéket jobb lélekkutászoknak gondoltam volna….

Éjtünde Hozzászólások száma : 25

*Furcsa volt ez az egész. Talán már lőnie kellett volna, de nem, inkább előre lépett, hogy számolhasson vele a boszorkány. Vajon miért nem támadta le rögtön, sunyiban? Talán a férfinak akarta hagyni a győzelmet, egyszerűen csak meg akarta zavarni a fekete szépséget. Ez be is jött. De érthetetlen módon Dylan pánikba esett, s teleportálva Fatimának esett, s jót taszajtott rajta, úgy hogy hátra is esett a levegőben repülve és a földön csúszva vagy két métert. (Legyünk logikusak: egy nagyon erős férfi, ha ellök egy könnyű nőt, az a fél méter nagyon kevés. kb egy lépés...) Szuper! Ennyit a jó kis tervről. Kedves fickó, az biztos! De most miért kellett oly annyira megijedni?! Háttal volt Dylannek a boszi, hisz Fatima felé ment. Miért nem támadta le egyszerűen a boszorkányt a férfi? Miért lökte el inkább? Próbált a cselekedetek között valami logikát felismerni, de tudta, ezt csak akkor tudja meg, ha vár. Összevonta szemöldökét a földön ülve, közben kezét a mellkasára helyezte. Fájt. Felnézett hát kérdőn a férfira, de végül szemei kikerekedtek. A sötét elf egyszerűen lemerevedett. Közben a gonosz szépség megszólalt. A döbbenettől, s a szavak hallgatásától nem tudott mozdulni Fatima. Dylan mintha meghalni készülne. Fatima egyre merevebben ült, már-már markolászta a kardja gombját, de még mindig nem tudott felállni.*
~ Állj már fel! Gyerünk! ~
* Talán csak belehasított a félelem. Dylan hátraesett, s egy gyenge sóhaj hagyta el száját, mintha az utolsó lett volna. Dylan mögött állt a nő, így most a két nő egymással szembe nézhetett. Még a szavakat hallotta, amit a nő felé mondott, de ekkor erőt vett rajta a kétségbeesés, hogy elveszti Dylant. Őt senki nem ölheti meg... senki, csak ő... Egyedül Fatima teheti meg! Nem foglalkozott a nő szavaival. Hirtelen felállt, előkapta kardját, s nekirontott a boszorkánynak. Persze eleresztett egy csatakiáltást is, de értelmes szóval nem illette ellenfelét. Nem érdemel az semmit. Kissé elvesztve fejét küzdött a nő ellen. Nem akart kegyelmet gyakorolni. Nyakra, s mellkasra ment. *

Sárkányúr Hozzászólások száma : 67

Welcome to the hell

Képzeld el, hogy egyedül maradsz. Képzeld el a sötétséget. Képzeld el azt az érzést, hogy tudod, hogy kellettél volna, de már nincs vissza út. Elképzelted? Akkor jó. Mert ez... a pokol. Mindig ilyen lesz, és már itt a Földön is megérezheted. Nem kell meghalni érte. Itt vagy, de tehetetlen, árva, egyedül.
Érzed? Érezd!
- Jöttél segíteni? - mosolygott a nő, ahogy eldobva egy tőrt, megakasztott a Fatima rohamát.- Nincs szükségem rád elfecske, hehe, de szó ami szó, szívesen néztem volna végig, ahogy a varázslatom hatására te magad veszed el az életét.
Hátrált, hogy közben egy újabb tőrt ragadva meg blokkoljon vele egy csapást az éjelftől. Teljesen nyugodt maradt, a harci technikája meg inkább hasonlított egy túlvilági táncnak. Élvezte ezt a légies mozgást, mintha valóban szórakozna. Gyors volt, Fatimához mérten nagyon is az volt, ám játszadozni akart vele. Meg akarta mutatni mennyi ereje van egy pokol boszorkának. Egy olyan lénynek, ami sötét elfek szenvedésén, s az abból keletkezett erőn élősködik. Dylan felé száguldott, de olyan iramban, hogy a nő még azt hihesse, hogy eltalálhatja, ám a csapásai, amiket felé adott le, mind nem érték el a boszorkányt. Amaz viszont szinte láthatatlanul apró karcolásokat ejtett a tünde hamvas bőrén. Épp csak annyit, hogy kiserkenjen a vér, és csípjen, de rögtön el is álljon. Apró sebek. Dylan mellett megállt.
- Nem értem elfecske. Miért nem nézted meg őt, hogy jól van e?
Mosolya pedig, amit mellé küldött egyenesen a pokolból jött fel, hogy rátapadjon az arcára, majd elnevette magát.
- Bolond vagy! Ez itt egy elkárhozott lélek! Az enyém! Megölhetem!
Foglalkozz inkább azokkal, akik még nem tértek rá a sötétség útjára. Azokat még megmentheted. Ezt itt már nem. Az ő döntése volt, hogy sötét elf legyen, ezt ne felejsd el. Abban a pillanatban pedig az én Jogos prédámmá vált.
Nincs semmi jogod ahhoz, hogy itt légy.
Még egy fintort is odavágott Fatimához. Hogy merészeli elvenni tőle azt ami az övé?!

Éjtünde Hozzászólások száma : 25

*Kezdeti dührohama csillapodni kezdett, csak mert magára szólt. Ő mindig is egy tudatos harcos volt, sosem hagyhatta eszét veszteni egy csatában, hisz az az életébe kerülhetett volna. Még így is sokszor kapott olyan sérüléseket, ha nem kap segítséget, meghal. A nő szavait szerette volna, ha leperegnek róla. De tőrként vágtak a lelkébe. Elég csúnya eset lenne, ha akarata ellenére támadná meg Dylant. Bár ezen elmosolyodott, mert tudta, hogy Dylan jobb nála. De rögtön lehervadt róla a mosoly, mikor arra gondolt, hogy Dylan azt mondta, hagyná magát, ha Fatima megpróbálná megölni. De az a beszélgetésen belül nem volt a pakliban, hogy akaratán kívül megtámadná-e őt a lány. Így talán védené magát a hadúr, de nem ölné meg Fatimát. Vagyis igazából a harc felesleges lett volna, maximum örök időkig tartott volna, vagy addig, míg valaki el nem fárad. A bosszantó az egész harc során az volt, hogy egyértelműen gyorsabb volt Fatimánál a boszorka, de játszadozott vele. *
~ Miért nem csapja már le a fejemet? ~
* Dylan felé sodródott a harc. Fatima minden egyes támadása kudarcba fulladt, ő maga azonban szerzett apró sérüléseket. Egy kis idő után abbamaradt a harc. Láthatóan a nő nem tervezett egyikőjüknek sem gyors halált. A kérdése találó volt, de mégsem lényeges. Ő maga tudta a választ, de most ennek a démonnak kösse az orrára? Továbbhallgatta a nőt, míg az beszélt, nem támadt. Felesleges is volt. Erősebb nála a boszorka, az már tény. Egy szóra képtelen volt nem elmosolyodni kissé gonoszan. A "megölhetem" kifejezésen. Vagyis Dylan még biztosan él. Korábban is sejtette, hogy egyelőre nem érdemes hozzá futnia, mert biztosan nem tudná felébreszteni, ha meg halott lenne, akkor is csak a boszorkának hagyna "futásra" időt. A nő szavai Dylanről kemények voltak. Talán igazak. Ezeket ő is mondta magának, de végül nem hallgatott rájuk. Vajon miért nem? Miért küzd még most is a lelkéért? A szavak végén határozottan ő beszélt.*
- Tévedsz! Azt hiszed, sokat tudsz róla, de semmit. Az ő lelke már régen nincs elkárhozva! El volt, így van! De végül a jó útra tért. Igazából már semmi jogod nincs őt uralnod! Már nem a tiéd! Ne is próbálkozz, szavaid nem hatnak el a szívemig, mert velejétől hazugság mind! Azt hiszed, fogva tartod? Ő már régen szabad! Őt senki nem irányíthatja, mert ami benne van, az hatalmasabb, s legyőzi az összes sötétséget, ami benned van! Meglásd! Így lesz!
* Szemei villogtak a fekete szépségre, közben gondolatban már Axishoz könyörgött, hogy mutassa meg az utat, mit tegyen, s mentse meg Dylant, mert nem lehet, hogy a győzelmes élete itt érjen véget! Ez nem győzelem! Ebben a halálban nem mutatja meg fényes hatalmát és dicsőségét! zavai miért voltak tele hittel? Vajon tényleg hiszi, amit mondott? Mi lesz, ha téved, s Dylan elpusztul? Akkor ő is elpusztul, s úgysem fogja sokáig viselni tévedése szégyenét, mert ő maga is meg fog halni. Úgy élni pedig nem érdemes, ha nem hisz a reményben.*

Sárkányúr Hozzászólások száma : 67

The price of freedom

Mi lesz majd akkor, ha felismernek? Mi tegyek, ha utolér a végzetem? Ha már nem futhatok el. Többé már sohasem. Mi lesz ha meg kell álljak? Mit látok majd, ha meg kell forduljak? Kik lesznek ott, és mi vezérli majd őket? Harag, félelem, kétségbeesés, fájdalom, düh... belőlem merítkeznek. Ezek az érzések miattam léteznek bennük. Én vagyok az okozója. Én vagyok az elindítója tragédiájuknak. Mind mind ítélhetnek felettem. Nincs jogom döntenem a saját sorsom felett. Mert olyanoké felett tettem már meg, akikén szintén nem lett volna. Vért tapad a kezemhez. Súlyos bűnök sorai miatt. Az ő vérük. Az ő életük.

- Valóban? - Hökkent meg egy pillanatra a nő. Fatima szavai tényleg elérték. Nem egy agyatlan gnóm volt, de az amit az éjelf mondott inkább hatott a számára röhejesnek, mint valónak. - Valóban?
- S felnevetett. - Bolond tünde. Csak mert sajnálja, nem lesz jobb. Sok sötét elfet vittem már a pokolba, akik könyörögtek nekem. Azt mondták, hogy a fény útján fognak járni, hát nem édes?
El vagy tévedve. Aki már egyszer döntött, annak nincs visszaút. Az nem lesz képes újra normális lenni. Sötét marad, éjfekete. Ahogyan a szíve is.
Bármit mondott neked, álca volt. Bármi amit láttál, színjáték volt. Az érzései, a bánata, a fájdalma, minden. Egytől egyig minden.
- És csak nevetett. - De ha akarod meg is mutatom neked, miről beszéltem.
Ekkor Dylan mellé állt, s úgy, hogy még csak meg se érintette, rá szólt. A szavaira a férfi megrezzent, majd egy keserves levegővétel után lassan, oldalara fordult, s sokáig nem történt semmi, ám vészjósló mágikus erő kerítette körbe a helyet. Nem lehetett tudni, hogy Dylanből, avagy a boszorkából áramlik e.
Sokáig nem történt semmi. Hosszú perceik, de a sötét erő fullaszt volt.
- Sárkányúr!

Nem tudom mit kéne tennem. Egyedül vagyok. Mindig egyedül voltam, de most annyira kellene valaki, aki megmondja, hogy mit tegyek. Soha nem akartam azt, hogy bárki is közel kerüljön hozzám, mert féltem. Féltem tőle, hogy csak megsebez, ahogy eddig mindenki. Vagy a gondolataival, vagy azzal, hogy olyan gyenge. Meghal, és nem tudok segíteni rajta. Vagy csak kihasznál. Nem lát engem, csak azt, amit hasznosíthat belőlem. Egy gép vagyok, csak egy eszköz. Mindig így tekintettem magamra. Ha érző lényként gondoltam volna magamra, valószínűleg megőrültem volna. Egy érző lény nem teszi meg azt, amit én megtettem. A bűneim. Ott vannak. Hiába talált rám Axis. Dühös voltam rá, mert ő is csak használt, nem voltam több egy erős elfnél, és ő se volt számomra egy jó varázsbotnál. Az amit hiányoltam talán... talán sosem létezett számomra. Mert már meghaltam. Nem vagyok érző lény, csak egy eszköz.

- Sárkányúr! Kelj fel! - És ekkor felkelt a maga robusztus alakjával, több mint két méter magasságával, és kicsiny, csillogó szemeivel, de azok a kék szemek halottak voltak. Fakó színt kaptak, mintha egy hártya takarná el az élettől, s a mögött meghalna. A boszorkány komoly hanggal, csöndesebben is és mély hangon, de jól hallhatóan jelentette ki a következő egyszerű parancsot.
- Öld meg. - És Dylan minden habozás nélkül elindult Fatima felé. A boszorka kettejük mögé került, ahogy a férfi egyre gyorsabb ütemben indult meg a nő felé, s fel is nevetett. - Öld meg a naív esztelent!

Éjtünde Hozzászólások száma : 25

* Visszakérdése, hogy Valóban, kicsit megijesztette Fatimát, de nem mutatott érzelmet. Biztos volt abban, amiben biztos, mi mást tehetne? Egyszerűen a boszi szavaira csak ennyit tudott magában mondani: bla.bla bla... *
~ Meglátjuk, ki nevet a végén. ~
* Ugyanakkor valóban aggódott. Remélte, hogy Axis nem hagyja cserben. Már megint egy lehetetlen helyzetbe kerültek, mint ott, a cellában. Fatima biztos volt, hogy ott akkor... akkor nem csak színjáték volt az egész. Ismeri már annyira a Hadurat, hogy tudja, az ott nem színjáték volt. S utána sem. S az sem, hogy visszatért érte... vagy tényleg csak a szerelem vezérelné? Nem... akkor, mikor Axis előtt a földön térdepelt, az nem volt színjáték. És Axis tudja. És ha ő tudja... akkor... Fatimának is tudnia kell. A gondolatra elmosolyodott. Megint, sőt, most szélesebbre. Talán megzavarhatja a boszorkányt. Nem fogja tudni az éjelfet feldühíteni. Mert van, amit tud. És a tudás minden rágalomnál nagyobb hatalom. Még akkor is, ha a szavak erősebbnek tűnnek a gondolatnál, még akkor is ha... Ha Dylan felkel és megtámadja. *
~ Oh ne! Már megint? ~
* Kezd unalmassá válni a szitu. Mikor a boszorkány varázsolgatni kezdett, gondolkodott azon, hogy rászóljon-e, de mit sem ért volna. Vagy le kellett volna támadnia? Az sem ért volna semmit. De akkor csak nézzen ki a fejéből, s várja a nagy csodát? Sajnos mostanra nem maradt más választása, ismét harcolnia kell Dylan ellen.*
- Oh, Dylan, ébresztő! Mit ígértél a lovamnak? Hmm? Nem tartod be soha az ígéreteidet? -
* Hárít, hárít, megint csak hárít a vagdalkozó Dylan támadásaiban. Ő nem támad, csak próbál védekezni.*
~ Mit kellene tennem... mit? Axis... ~
* Nem volt fekete kő a közelben,a mit el kellene pusztítani... csak egy... boszorkány. Hárította ismét Dylan támadását, majd futni kezdett tőle el, de a boszorkány felé, s kardját meglendítve ismét nyakra és mellkasra ment. *

Sárkányúr Hozzászólások száma : 67

"... már meghaltam. Nem vagyok érző lény, csak egy eszköz.
Egy eszköz mások számára..."
Álmatagon ébredt egy hűvös helyen, hűvös, reggeli napsütésben. A tűző korong fénye azonban bágyadtan szelte a levegőt, és mintha csak éppen hogy eljutna a talaj felszínére, megpörkölve azt, mielőtt beteríti fényével a teret, az ő szemüregét. Szinte már szúrt, s fájdalmas volt felnézni rá. Arra a láthatatlan, nyughatatlan korongra, mely úgy uralja az eget évezredek óta, hogy tudja, nincs más rajta kívül, ami megtehetné ezt. Ő az egyedüli. A tökéletes hatalommal bíró, és mint olyan, ki is használja minden előnyét. Ha akar egész földeket tesz szárazzá, terméketlenné, máskor meg éltető melegével felneveli a a talajban lapuló parányi életeket. Fájt... még gondolni is rá... aztán észrevette, hogy egy karnyi vastagságú dárda áll ki a mellkasából és egyből világossá vált minden, majd elájult. A tűző nap melege pedig tovább pörkölte megtépázott bőrét....

Nagyjából ekkor lehetett tanúja éjelfünk különös ébredésének. Haja csapzottan hullott alá, groteszk vonásain, melyek elnagyítva vetítették csak vissza régi nemesi lényét. Tartásán is meglátszott, hogy nem ugyanaz, mint aki pár perce még a nevét kiáltotta. Állát szorosan a nyakához tapasztotta, s onnan, mintegy a mélyből kibújva, lentről leste a nőt. Fatimát.
- Öld meg! Öld meg a naiv esztelent! - Hangzottak a parancsszavak, s ahogy elért az agyáig a kijelentő mód, már indult is. A boszorka hangos nevetése kíséretként adódott hozzá. Dylan bizarr, súlyos lépéseihez, amik furcsamód mégis elég gyorsak voltak, és nesztelenek is egyszerre.
Tulajdonképpen elsőre nekicsapódott a tündének, és csak Fatima ügyességén múlott, hogy ne szelje ketté a férfi puszta öklével, s hogy ő se okozzon annak súlyos sérülést. Láthatta ő is. Nem védi magát sehol. Csupa holt rész a mozgása, és szinte bárhol meg lehetne ütni, de ezzel együtt a támadása sokkal erőteljesebb, és már a suhintáson is látszik, hogy teljesen mindegy, hol találja el. Akkor is halállal végződne, ha nem halálos részen éri.
Egy pillanatra ingott csak meg, mikor a tünde nő nem őt, hanem a boszorkányt vette célba. Elszámította magát, és csak a levegőbe suhintott. Megint. Ölni akart. Vért akart, mert ezt mondták neki.
Azonban a nő nem hátrált Fatima rohama elöl. Hagyta magát, ám mikor a fém elérte volna a kívánt húst, hogy belé marhasson, csak a ködbe markolhatott ami utána maradt, meg a fülsiketítő kacajba. Már nem beszéltek egymással. Fatima és a különös boszorkány, aki magáénak követeli a sötét nagyurat. Egy szót se váltottak, ám az a kacaj beszédesebb volt a szavaknál.
"Nem győzhetsz. Meghalsz vele együtt te is, drágám!"

Ha pedig megfordult Fatima, ha nem, a nesztelen gyilkos már egészen közel ért. Ő sem beszélt. Nem fújtatott, ahogy a félőrültek, vagy agyhalottak szokták. Csöndes volt, és percíz, és az előtte állót akarta. Mereven, üveges tekintettel, a saját vérébe fagyva. Mindennél jobban akarta ezt.
Megragadta a nyakánál fogva és szorongatni kezdte. Fulladás általi halál... milyen érzés?
Fatima így vergődhetett egy ideig szerelme (?) kezei közt, s érezhette a halál szelét is. Talán eszébe juthatott a hármas küldetés. Meg kell ölni... vagy megöli őt! Dylant talán már nem lehet megállítani. Elszabadulhat a pokol, és ha ő nem győzi le, akkor ki? Meg kell ölnie. Most!
Csak annyi a teendője, hogy a kezében lévő kardot feljebb emeli, majd tövig meríti a férfi bordái közt. Ez az egyetlen esély!.... és talán az éjelf legmélyén meg is szólalt egy hang. Az ösztön hangja.
Tedd meg! Öld meg, mielőtt ő öl meg téged!

Saját lidérces álma pedig valamikor e tájt kezdett csak igazán bele. A forró nap korongja jócskán az ég tetején volt, mikor újra kinyitott a fáradt, elgyötört szempilláit. Habár, mit is számít ez? Tudja egyáltalán hol volt a nap korongja mielőtt elájult, hogy tudjon viszonyítani? Neeem. Dehát, miért is tudná, mikor olyan nagyon szúrt.... jah igen. A dárda. Lenézett, és valahogy mulatságossá vált a kép. Hiszen ebbe bele is lehet halni, de még mindig itt vergődik. Abszurd módon örült is neki. Fájjon is, sokkal jobban is fájhatna, hogy ne tudjon mást tenni, csak üvölteni. Elveszíteni az eszét fájdalmában és lidérces álmaiban újra és újra átélni az összes rémséget, ami megtörtént vele.
Nosztalgikus érzése volt efelől a gondolat felől. Mintha a börtön után azt mondta volna a háziasszony, valamilyen Marie, hogy lázálmai voltak, és néha még hangosan beszélt is, habár azt nem értette senki, mit. Biztos kedvenc nyelvén szólt....dagorladin. Csak fájjon, megérdemled!
Hirtelen hűvös lett. A pillanatnyi hűs érzet felrázta kicsit, és feléledt benne az életösztön. Megragadta a dárda kiálló részét, és hatalmas üvöltés kíséretében letörte. Mágiával... vagy a puszta erejével... nem tudná megmondani.
Érezd ahogy fáj! Ugye fáj?!
Előre lépett egyetlen lépést, hogy a következőnél hasra zuhanjon. A dárda másik, éles vége, mellyel valamikor, valamilyen ködös csata közepette átdöfték, belefúródott a földbe. Így azután is meredt előre, jelzőtáblaként a véres végével.
Ekkor vette csak észre, hogy körülötte emberek, elfek, mindenféle fal, nép tagjai fekszenek. Holtan. Némelyik kiszáradva, mások meg épp hogy csak kihűltek. Amerre a szem ellát holtak tetemei tarkították a kopár, köves sztyeppét, ahol most voltak. Régi harcok halottai, és újaké is. Egyesek egymáson feküdtek, mások árván, egyedül hanyatlottak magukba. Azonban kivétel nélkül mindegyik halott volt.
Dylan lassan fordult meg, a sebre tekintettel. Az is kész csoda volt, hogy még él, és nem ezeket a bábukat gyarapítja saját testével. Megfordult. A legközelebbi ember szemébe nézvén azonban meghűlt benne a maradék vér. Saját kékjei néztek rá. Kihűlt, fagyos, fátyolos szemek. Egy halotté, és nagyon hasonlítottak a saját tekintetére. Egy halott tekintetére.
Megrezzent, összébb húzta magát, de a következő pillanatban robbanás szerűen taszította el magától a testet. Amaz rongybabként fordult a másik felére.
Ezután ahová nézet minden testen ugyanazt látta. Saját magát. Bárhová, bármelyikre nézett, a saját arcával, a saját kék szemeivel találkozott. Páni hangulat lett úrrá rajta, s futni akart, ám nem bírta sokáig. Megbotlott, és egy elf mellé esett. Nem akart a szemébe nézni. Látni sem akarta. Csak az előre volt. Egy magaslat, amolyan dombféle. Abban reménykedett, hogy mögötte lesz valami más.... talán megoldás a problémájára. Arra azonban nem gondolt, hogy hogyan is került ide, vagy mit csinált eddig. Teljesen valóságosnak vélte amit lát, és úgy is járt el.
A dombon túl azonban csak újabb testtömeget láthatott, ....ameddig a szem ellát ...

Fatima messze volt tőle, és a háta mögött. Ámbár láthatta, mindvégig láthatta, azután, hogy felébredt. Egyszerűen csak itt volt. Teljes valójában, de őt nem érte semmilyen sérülés. Kardja, tőre, vagy bármilyen fegyver ami eddig nála lehetett azonban nem volt. És ha megszólítani akarná, vagy megközelítené, nem tudná. Menni tud előre, azonban hiába. Futhat is, nem fogja tudni beérni.

Hirtelen olyan hűvös lett megint. Felülről jött az érzés, mintha valaki eltakarná a napot. Lassan, nagyon lassan összeállt a kép. Csak ez lehet, az elöbb is ilyen érzése volt, de akkor csak a jótékony hatását látt ameg benne. Meg akart fordulni, de az árnyék tulaja gyorsabb volt. Megszólalt.
- Inkább ne...- a hang, mintha az övé volna, de mégsem, azonban ettől jobban érdekelte a tény, hogy miért van itt az "idegen". Várt. Tudta, hogy ha elég türelmes lesz, folytatni fogja. Nem fordult meg.
- Érzed?
Megfordult a fejében, hogy megkérdezze, ám a válasz megint csak gyorsabb volt, mintha a gondolataira válaszolna az "idegen".
- A halált. - Nyelt egyet. Sok mindent érzett most. Fojtogató félelmet leginkább, ami rémisztő volt, mert ilyet még eddig sosem érzett. - Fájdalmat.
Nem tudta, hogy helyes e, de válaszolni akart, és érthetetlen módon nem úgy tette ahogy szeretett volna.
- Igen.... nagyon fáj....
- Ne aggódj. Ez nem a te fájdalmad Dylan.
- Honnan tudod a nevem?
Hangja erőtlen volt. Megviselt. Érezte, hogy reszket, és ez még inkább megijesztette. Miért reszket, mikor még azt sem tudja, kivel áll szemben? Azonban mindenek ellenére jó érzés öntötte le, hogy tudott még kéredzni. Vissza akarta szerezni a hidegvérét. De mikor veszítette el?
- Mindig is tudtam Dylan. Én mindig itt voltam veled. Segítettem, ahogy most is.
Nem tudta miért, de erre a mondatra melegség öntötte el. Jó volt hallani, hogy ez a valaki ott volt mellette és most is itt van. Segít neki. Álmatag hangon folytatta, már nem is igazán tudta, hoyg ő beszél e egyáltalán.
- Akkor jó....
- Élvezed?
- Mit? - meglepődött a kérdésre. Egy jó ideje nem élvez semmit, mi lehet a tárgya?
- A fájdalmat. Mostanában mintha hajszolnád.
- Én nem....
- Mit nem?
- .... nem csak,.... csak nem tudom....
- Majd én megmondom.
- Jó....
- Dögölj meg!
Nem. Nem volt ideje átértelmezni a mondatot. Ez egy kívánság volt. Egy egész nyomatékos kérés felé, és valamiért azt is megtenné most neki, hogy meghalljon. Erős késztetés volt benne, két apró tényező kivételével. Megdermedt, hirtelen tudni akarta kivel beszél, hát megpróbált ellenállni neki.
- Ki vagy te?
- Nem tudod mihaszna kölyök?!?
Megrezzent. Ki szólította így régen. Valaki állandóan így hívta, de ki? Miért nem emlékszik? Ahogy forogtak az agykerekek, csikordultak egyiken át a másikig, lassan oldalra fordította a fejét, ahol az idegen is tanyázott.
- Látni akarom...!!!
A felismerés gyors volt, és dermesztő. Egy idegen talán nem párosította volna össze őket egyből, de őt tudta, hogy kivel néz szembe, és tudta, hogy ez a tünde gyilkos. És most, hogy kinyilvánította, hogy őt akarja, meg is szerzi magának. Nem vett levegőt. Némán meredt rá pontos képmására, parányi változtatásokkal az arcán. Haja parókaként hullott homlokára, bőre ébenfekete, szemei sárgák, és mélyen ülőek, mintha legalább is a pokol fényeit tükröznék vissza. Nem is a sajátjai lennének. Félt. Mégpedig egész lényével félt.
A másik groteszk mosolyra húzta el keskeny ajkait.
- Ezt szeretem! Hadd lássam még többet ezt az arcodat!
Hátrálni akart, de valahogy nem mozdult a teste. Nem tudta mozgásra bírni a végtagjait. A másikról lefagyott a mosoly.
- Látod! Tudod te nagyon jól, hogy ki vagyok. Mond szépen ki!
Dylan egy utálkozó fintort vágott rá, de csak nyelt egy nagyot. Ismerte ki ez a ....lény. Amaz erre dühbe jött, és felemelte a torkánál fogva. Alig kapott levegőt miatta. Sosem érezte magát ennyire kiszolgáltatottnak. Még Calden sem tudta elérni azt, amit ez itt igen.
- Mond csak ki Dylan! Én vagyok te! Az a részed, akit elhajítottál!
Félsz? Rettegj! Rettegj barátom, mert engem nem dobhatsz félre, mint egy kutyát!
Felemelte, érezte, ahogyan kiszökik a bennragadt levegő nem találván utat kifelé megül a tüdejében, és minden vér az agyába áramlik. Elvörösödik, mégsem tud még csak kapálódzni sem az életéért. Úgy lóg ott képmása vaskos kezei közt, mint egy az itt fekvők közül. Aztán a másik elhajította. Érezte ahogy pár bordája beleszakad a kő hegyes részének gyöngéd simogatása miatt. Vér azonban nem szaladt ki a száján, pedig várta. A fémes ízt, ami ellepi a szájpadlást, akár napokig meghagyva utána. Másik énje komótosan indult meg felé, közben pár szót mondott még, és csodával határos módon mindent értett. Semmi mást nem tudott kivenni a környezetéből, csak őt, és a szavait. Azt viszont kiválóan.
- Te nélkülem egy senki vagy, barátom. Én vagyok a Sárkányúr! Én vagyok a Hadúr! Mindahányszor bajba kerültél, Én húztalak ki a csávából, nem igaz? Barátom....
Fél kezébe vett egy szablyát. Csak olyan komótosan ahogyan haladt előre, és a közelébe érvén elmetszette a tünde torkát.
- Nélkülem rég halott lennél, barátom!
És mosolygott a köhögő, fulladozó Dylanen, akinek a sok piros vért eltekintve semmi baj sincs valójában. A fájdalom azonban meg van.
- Ha ölni kellett, én tettem meg helyetted. Voltaképp én vagyok az igazi Dylan. Engem ismernek az emberek, nem téged. Nincs semmi jogod ahhoz, hogy ignorálj.
Lehajolt hozzá. Érzelemmentesen. Csöndesen, már már atyai gesztusokkal.
- Értesz engem, barátom?
- N-em... nem....
A válaszra épp csak egy pillanatra forgatta a szemeit, majd belémártotta a férfi mellkasába a szablyát. Dylan keserves üvöltése belengte a helyet. Fatima végig láthatta, de beleszólni, vagy megszakítani nem tudta, pedig ott állt pár méterrel mögöttük.
- Érzed ezt?
Dylan még mindig a fájdalommal küszködött. Fel akarta emelni a kezeit, meg akarta fogni a fegyvert, de nem ment. Vicsorgott kínzójára, de nem szólt.
- Dehogy érzed. Nem érzel semmit se. Nézd. Én se érzem. Tudod, hogy kéne, hiszen egyek vagyunk, ugyanaz a test. A fájdalom amit érzel, nem a tiéd.
Átvetted őket. Azoktól akiket megöltem.... akiket megöltünk.... Értesz?
Dylan a fejét rázta. "Nem lehet" Ismételgette. A másik csak mosolygott rá.
- Helyesbítek. Te ölted meg őket. Minden egyes halállal megöltél magadból egy részt, és már csak ez maradt. Te és én. Az érzések, vagy a fájdalmak, amiket érezni vélsz, nem a tieid.
Azoké, akiket megöltél. Átvetted Tőlük őket.
- Hazudsz!....Nem igaz....!!!
- Fölösleges ellenállnod, barátom. Csak még több bajt okozol magadnak. Vagy meg akarsz halni? Hát rajta!
És mosolygott. Ördögi volt. Utálta tehetetlenségét, és egyre inkább kezdte elhinni. Makacs tagadása alább hagyott. A másik, az "igazi" kihúzta elernyedt testéből a hideg pengét, hogy a következő pillanatban az arcát szántsa fel. Ott hagyta a fegyvert, és áhítattal nézte végig, ahogy a vér lecsordogál a keletkezett sebből, a szablya élére. Dylan meg se rezzent. Mintha a újabb sérülés már meg se kottyant volna neki.
- Fatima....
A szó önkénytelenül csúszott ki az ajkain, mint egy a levegő kiengedésével együtt. Segélykérés volt csupán, ám a másik férfi csak egy sóhajjal nyugtázta az újabb kísérletett.
- Ha más érzelmeid mesterségesek voltak, a Fatima iránt érzettek miért lennének kivétel?
Valld be nyugodtan.... nem tudod, miért kell az a nő, ugye?
Egyre elkeseredettebben cikáztak a gondolatait, hogy találjon valami fogást a másik logikáján, de sehogy se talált. Túlságosan is a foglya volt már ahhoz. Elhitte már amit mond. Fatimát valójában nem is szereti? Valaki másnak az érzése miatt ilyen? Amit érzett, ami hiányzott.... az mind hazugság?
Közel járt a teljes apátiához, és ezt jól tudta a másik is. Ezt várta.
Teljes nyugalommal szólalt meg, pont ahogy Dylan is tenné, ha valakit meg akar téveszteni. Manipuláció.
- Senki sem segíthet. A sárkány sem.....
Direkt mondta így. Nem "Fehért" vagy "Axist" mondott, nehogy többre is emlékezzen a másik pusztán egy sárkányon kívül. Dylan pedig nem emlékezett. Féloldalt ült, már ne is igazán a másik énjét látta, nézte. A kőoszlopnak dőlt, ahova a másik hajította. Csupa vér volt, a nyakánál a mellkasánál, az arcán, és nem volt képes gondolkozni.
- Segíthetek, barátom. Én vagyok az egyetlen. És én segítek, csak mond hogy akarod.
Dylan rámeredt egy pillanatra, és arra a pillanatra úgy tűnt, hogy teljesen tisztában van mindennel. Válaszolni akart, de elbicsaklott a hangja. Akarta. Azt akarta, hogy segítsen ez a szörnyeteg. Ha más nem, akkor ő...hiszen csak ő tud segíteni.
- Halljam!
Ordított rá a másik.
- Mond ki!
Megrezzent. Akarta...
- Én...
Aztán teljesen simává változott az arca. Üvegessé a szemei. Vágyakozással telt meg. Nem maradt benne semmi más, csak egyetlen vezérfonal. Összeroppant.
- ...igen....akarom....

Éjtünde Hozzászólások száma : 25

Annyira kiábrándító volt minden. Miért történik ez vele állandóan?! Nem is vele. Dylannel! Miért történik ez állandóan Dylannel?! Mindenki csak eszközként kezeli, pusztító fegyverként használja, s mindenki arra vágyik, hogy ölje, pusztítsa, tiporja a sötételf lelkét. Minél holtabb a szív, annál fogékonyabb az ölésre. Minél fogékonyabb valaki az ölésre, annál kegyetlenebb, s annál inkább legyőzhetetlen. A tökéletes fegyver. Ki él, de szívben már holt. Fatima nem vagdoshatott, hisz Dylan puszta kézzel harcolt ellene. Könnyen elvághatná a férfi torkát, levághatná a karját. Talán így megmentheti? Levágni a végtagjait. Harcolni nem tudna, de nem is halna meg. De milyen élet volna az?! A férfi némán s kegyetlenül megragadta a torkát, s szorongatni kezdte. Szépen... lassan. A törékeny csigolyákat hamar kicsavarhatná, a nyakat hamar kitörhetné, s ha akarná, egy pillanat alatt összeroppanthatná vas markával. De inkább szépen lassan válik szorosabbá, s egyre fullasztóbbá a szorítás. Kiélvezni az áldozat haláltusáját az utolsó cseppig. Fatima kétségbe volt esve. Öl vagy meghal. Ez a választás. Hogyan fékezhetné meg szerelmét? Mit tegyen, hogy megmentse? Mit tegyen, hogy ne keljen élettelen teste felett gyászolni a múltat, s az el nem érkezett, de remélt jövőt? S mi történne, ha Dylan meghalna? Talán pár percig ő maga továbbélhetne, de érzi, e boszorkány fölött nincs hatalma. De már oly fullasztó a szorítás. A levegő kiszorult tüdejéből, már-már szürkül a világ. Fatima fogta a kardját s beleszúrta Dylan oldalába. Nem halálos sebzés. Nem. Sőt, a férfi erős annyira, hogy begyógyuljon olyannyira a seb, hogy ne zavarja később sem a harcban vagy a mindennapokban. De talán a fájdalma enyhít a szorításon. Vagy ha nem... Akkor feljebb, s beljebb tolja... hogy holtan essen össze.
~ Axis... ~

Máshol volt. Valami idegen, furcsa helyen. Mintha kinyitotta volna a szemét, mégsem volt fontos megtennie, mert nyitva volt. Egy mezőn állt, mely előtt hosszan, távol volt egy domb. De a mező nem akármilyen volt. A déli nap erősen sütött, mégis csak a fénye volt oly erős, a hő, amit áraszthatott volna, alig volt érezhető. Tudta, hogy nincs rendjén ez a dolog. Dylan megölte volna, s ez lenne a másvilág? De akkor miért lát mindenhol hullákat, bármerre is néz? Mintha egy nyílt temető lenne, vagy inkább egy csatatér, ahol szanaszét hevernek a testek s a fegyverek. Elborzadt a látványtól, mert bár részt vett nem kevés csatában, ennyi halottat talán sosem látott egy rakásra. Erőt vett magán, s jobban körbenézett. Meglátva a holtak arcát megfagyott ereiben a vér. Dylan volt. Mindenhol Dylanhez hasonló arc nézett vissza rá. Nem volt pont ő, de hasonló. Még mindig nem mozdult, de most már távolabbra is nézelődni kezdett. S meglátott egy mozgó alakot, aki fut fel a dombra. Összevonta szemöldökét, hogy jobban lássa az illetőt, de messze volt. Azonban volt egy sejtése. Mozgását, lépését most már bármikor felismerné. Viszont valaki követte. Egy sötét alak. Nem vette ki vonásait, de mozdulatai ugyancsak ismerősek voltak, bár nem tudott rájönni, honnan is ismerhetné. Magabiztosabb, s érzelemmentesebb mozgás volt. Dylant követte. S Fatima érezte, nem jó szándékkal. Lassan elindult feléjük, de nem futott. Nem tudott. Lassan azonban a közelbe ért, s látta az illetőket. Döbbenetes volt. Fatima légzése elakadt, a szíve egy pillanatra mintha félre is vert volna, s elképedve vette lassan, nagyon lassan tudomásul, hogy az, aki követi Dylant, ő maga. Dylan. Csak kicsit másképp. Nem volt túl közel, mégis értette minden egyes szavukat. És átérezte... Mintha Dylan szemszögéből látná a dolgokat. Nem csak az egyikéből... de a másikéból is.

A kérdések meghökkentőek voltak, szívbe markolók, s élesek, mint a legvékonyabb pengék. Halált lehelt mind, bűze mint a döglött állaté, gőze fullasztó, mint a legvaskosabb marok. Fatima figyelt. Tekintete gyászossá, szomorúvá vált, mégis rezzenéstelen arccal hallgatta végig az egészet. A kérdések érdekesek voltak, a válaszok annál inkább érdekelték. S most, mintha ő maga is érezné a fájdalmat és az elmúlást... a halált. És valahogy értette a kérdést, hogy élvezi-e, hogy fáj. Ő tudta mi ez. Mert néha élvezte, hogy neki fáj. De csak néha. Fordulat jött a párbeszédben, mintha a sötét Dylan bekeményített volna. A másik Dylan végre találkozott torz képmásával, s a döbbenet, és a félelem az arcán... Fatima megrendült e látványtól. Olyan ritkán látta Dylant igazán félni. Nem vall a sötételfre. Ő mindig olyan kemény volt. Bár Fatima tudta, hogy ki is az a másik, voltak kételyei. De most, Dylan reakciójából egyértelmű volt. Rájött, hogy ehhez hasonlót láthatott Olassië erdejében, mikor visszatért a küldetésről. Két sötét alak harcolt, de sose gondolta volna, hogy az egyik maga Dylan. És most ez a sötét alak, fojtogatni kezdte a másikat. Megértette őt. És fájt is neki. Érezte mindkettőnek a fájdalmát, kéjes gyönyörét, s a vágyát. Pusztításra, s a megsemmisülésre, a békére. Közelebb sietett. Valamit tennie kell. De mit? Hogy fékezhetné meg bármelyiket is? Fegyvere nem volt. Így megállt, s elkiáltotta magát.
- Elég!
De nem történt semmi. Nem látják, nem hallják őt. Dylan eldobta Dylant. Szuper. Fatima ismét megindult, hogy még közelebb legyen, vagy hogy nekirontson a sötétnek, de végül földbegyökerezett a lába. Látni akarta, mi lesz még. Valójában... talán ez egy küzdelem. Hogy testesülhetett meg a két fél egy helyen? Ez nem teljesen a valóság. Ez valami börtön, amelyben halálra szenvedteti az egyik én a másikat. Tovább figyelt hát. Lassan megértette, hogy a gonosz Dylan sem tudja megölni a másikat. Legalábbis... nem azt akarja. Annak valahogy nem lenne értelme, nem igaz? Valahogy érezte, hogy ez az igazság. De akkor mit akar elérni? Mit? Kár volt ezt gondolni. Végignézni azt, hogy elvágják Dylan nyakát, hát... nincsenek szavak rá. Megint, mintha valami jéghideg folyadék átömlött volna a lelkén, olyan érzés volt. De Dylan még mindig nem halt meg.
~ Nem tud meghalni. ~
Nem tudta, hogy ennek a ténynek örüljön vagy sem. Főleg, hogy a másik én is ő maga, vagyis ha az egyik meghal, talán a másik is. Vagy ha a másik nem, akkor Dylan így is úgy is életben marad. Csak a kérdés az, hogy a későbbiekben hatással lesz-e az életére, hogy melyik Dylan is győz. Végignézte Dylan "haláltusáját". Újra és újra meghalt, de Fatima semmit sem tehetett. Felkiáltott, hogy ne, de nem hallotta senki sem. Érezte, hogy a sírás környékezi, de nem akart utat engedni neki. Ő van olyan erős, hogy megfékezze érzelmeit. De mégis csak azt bántják, akit... akit szeret. Akiért elhagyna bármit és bárkit. Őérte hagyta el Olassiët és a vezért. Pedig ott igazán otthonra talált. Elhagyta a biztost a bizonytalanért. Miért? Lesütötte tekintetét, s küzdött az érzéseivel. Keze ökölbe szorult, majd előrelépett egyet. Majd még egyet. Aztán újra előre nézett, s most már határozottan tovább indult, egyenesen a két Dylan felé. Közben azonban továbbra is hallotta a beszélgetést. Egyértelmű. A gonosz megakarja győzni a jót, hogy szüksége van rá. Vagyis a lelkét töri meg, miközben a "testét" sebzi. Ismét egy vágás az arcon.
- Dylan!
* Kiáltott. Neki mindegy, melyik hallja meg, csak valami történjen már! S akkor a sebzett megszólalt. Az ő nevét mondta ki. Szüksége van rá. Földbegyökerezett ismét az éjtünde lába. De a sötét Dylan szavai ismét mérgezőek voltak. Mindkettejük számára. Ha mindez igaz, amit itt motyog már egy ideje, akkor nagy baj van. De nem lehet igaz! Biztosan nem! Axis tudja. Igaz? Ő tudja! De amikor már Axis lett a téma, Fatima feldühödött. Odaért végre, s rákiabált a gonosz Dylanre.
- Azt hiszed?! Nem segíthet?! Azt hiszed?!
* De nem egyszerűen kiabált, kétségbeesetten üvöltött. Valójában önmagát akarta meggyőzni, hogy mindez hazugság! Olyan nincs, hogy valami lehetetlen! Semmi sem lehetetlen! Vagy talán mégis? Fatima mindig abban hitt, amit látott, érzett, tapintott, ízlelt. A valóság az volt, amit tapasztalt. Mióta is kezdett ez változni benne? Mióta hisz igazán a reményben? A láthatatlanban? A megfoghatatlanban? Miért kapaszkodik oly göcsösen egy olyan ágba, amiről nem tudni mennyire erős, mennyire vastag, s hogy egyáltalán tényleg létezik-e? De mi lesz ha elengedi? Nem teheti. Ha megtenné meghalna. Holtként, megtöretve hullna a földre, s nem volna másra jó, csak hogy örök időkig rugdossák, csépeljék, vagdossák, szúrják, agyonverjék. Na de lassan kibujt a szög a zsákból. Csak ki kell mondania Dylannek, hogy vesztett, s valami történik. Talán úgy ébred fel, hogy a jó elpusztul benne, s újra a hadúr lesz az úr? Fatima még soha nem találkozott a sötét Dylannel. Félelmetes volt látni, szemtől szembe. Oly közel állt előtte. Tudta, hogy ő is létezik. Hogy mindez nem csak egy álom, vagy nem csak egy illúzió. Ez a fekete alak létezik, létezett, s uralta éveken át Dylant. Rioter őt akarta? Megfagy az ereiben a vér, ahogy végignéz a kegyetlenen. Tudja, hogy így nézett ki régen. Tudja, hogy Dylan ez volt, ez, aki érzelmek nélkül pusztított. Ha vele találkozott volna, nem élne már. S ekkor már nem tudott uralkodni magán. Lefolyt az első könnycsepp az arcán, mely oly régóta lekívánkozott. Megrázta a fejét. Nem, ez így nem helyes! Nem igazság, hogy ez legyen a vég! Könyörgőn nézett a vérbe fagyott Dylanre. Hangja halk, kétségbeesett, síró volt.
- Dylan... kérlek, ne hallgass rá. Kérlek!
Suttogta a végén. Megrezzent, amikor a sötét Dylan rákiáltott a másikra. Nem tudott mit tenni. Dyan nem hallotta őt. Fatima mintha ott lett volna, de mégsem. Mint amikor Axis képeket mutatott a múltjából. Ott volt, de nem érinthette meg őt, nem segíthetett, nem tehette semmissé az akkor történt dolgokat. Csak megtörténtek, ő meg végignézte. S most ugyanez történt. Nem reagáltak rá, nem vették észre, s Dylan akarata megtörni készül és... megtörtént. Fatima ahogy meghallotta Dylan utolsó szavait, mintha minden elnémult volna, besötétedett volna, nem érzett már semmit, nem hallotta, nem is érezte saját lélegzetét, s nem látott semmit, csak a Semmit. Ő maga Dylannel halt. Miért is? Miért is fontos ez neki? Miért küzdött ezért a férfiért? Mit számított neki? Mitől volt különleges? Miért akarja megmenteni? Hisz már elveszett. Hisz ahogy elhangzott... ő már döntött egyszer. Lassan ő maga is kezdte elhinni, hogy menthetetlen a helyzet. Elhitte, hogy neki nem hogy jelenleg nincs, de soha nem is volt esélye megmenteni a férfit. Axis csak egy sárkány, aki azt hitte, jót tehet. Talán a Remény megtestesítője volt, mely hamis álmokat és illúziókat hintett eléjük. Fatimának nincs dolga. Vissza kellene mennie Thalionhoz. Családját úgysem mentheti meg. Bedua elpusztult. Felfaltak mindenkit a vámpírok. Szóval régi hazájával sem kell már törődnie. Dagorlad elpusztítja Evolyrant. Főleg, ha a Hadúr visszatér, akkor semmi sem állíthatja meg az egyre növekvő sötétséget. Neki nincs már ott dolga. Olassiëvel ellentétben, ami egy békés város, Lanuria nem olyan veszedelmes, mint Evolyran, hiába a sárkányok. Vagy az orkok, vagy furcsa lények. Közel sem olyan ádáz ott a helyzet, mint máshol. Ahogy Álomfalva, úgy pusztul el maga Evolyran is. Dylan kezei által...
Azonban képek jelentek meg szemei előtt. Nem tudta, miért látja, hogy jutottak ezek eszébe. A kis Dylan állt előtte, akit még Axis mutatott neki. Gyermekes mosolya és beszéde, álmai. Majd a mocsár... a férfi, aki erejét átadta neki, csak hogy mentse a nő életét. Vagy Soreley. Ott tényleg megmentette az életét. Féltette. Vagy amikor Axis hátán siklottak a dzsungeli események után. Amikor megígérte neki, hogy többet nem bántja. Amikor a nő épségéért aggódott, pedig az ő sebei félelmesebbek voltak. Ez nem volt hazugság. És amikor haláltusájuk után megcsókolta? Vagy amikor a börtön mélyén egymás szemeiben keresték a vigaszt? A fájdalom elviselhetetlennek tűnt, de egy-egy megcsillanó fénysugár a szemekben egy-egy szeletnyi mennyország volt a pokol tüzének közepében.
Fatima térdre esett, s a szemébe nézett a már sorsába beletörőfő Dylannek. Olyan élettelen volt, olyan reménytelen, fénytelen és hideg. Megfogta a két vállát, szemben volt fele. Mélyen a szemébe nézett és azt súgta.
- Szeretlek!
Majd megcsókolta. Hosszan csókolta, amíg a szíve darabjai fájdalmas sikolyok kíséretében újra egybe nem olvadtak. Fájt minden egyes pillanat, mintha akkor tépnék össze őket, pedig épp most lettek eggyé újra. E fájdalom oly elviselhetetlen volt, mégis oly igaz, s annyira kellett neki. Kellett ezt érezni, érezni akarta e pusztító, hideg, s mégis a leggyönyörűbb fájdalmat. Patakokban folyt eközben a könnye, ömölve Dylan arcára és a nyakukra. A ruhában pihentek csak meg, de a szemekből nem akart elfogyni. Szereti őt. Tudta már. Szereti.*
~ Szeretlek! ~

Sárkányúr Hozzászólások száma : 67

Fatimát egészen addig nem vette észre senki, míg meg nem csókolta a szenvedő férfit. A sorsába beletörődő Dylant. Abban a pillanatban, azzal a csókkal együtt, egyé forrtak. Az éjtünde és a férfi, aki meghalni készült. A férfi, akinek nem volt választása, és most sem volt. A férfi, aki elhitte, hogy van remény, majd beleroppant. Hosszú, fájdalmas csókban találkozott a lelkük egy elátkozott helyen. A férfi szívén. Hirtelen magány lepte el Fatimát. Mérhetetlen fájó magányosság. Nem volt közte düh, kétségbeesés, harag, bánat, szomorúság. Csak tiszta, sűrű és mindeközben kínzó magány. Az a fajta, amibe az ember beleőrül, ha sokáig kell átélnie. Csak ez és semmi más. Úgy érzi a halandó egy idő után, hogy már ő sincsen, csak egy léleknyi gondlat. Egy füst a lelketlen sötétben ami elszáll.
Talán ilyen a földi pokol.
... és ez most Dylanből átáradt Fatimába. Az amit annyira hiányolt. Amit sosem kapott meg, ennek a nyitja. Volt ereje, hatalma, pénze, annyi amennyit halandó eddig talán nem is látott egyszerre. Volt befolyása, voltak hűséges, mindenre elszánt katonái. Voltak szeretői, besúgói, bizalmasai, volt mindene, de mégsem volt semmije.
Egyedül volt.

Egyszer csak hátulról megragadták Fatima vállait. A másik férfi szorította meg két oldalt a nő felkarját, és erővel állította fel, de nem fordította meg. Erős volt, ahogy az Dylantől elvárható, és még nem szólalt meg, ám hallgatagsága is beszédes lehetett. Nem akarja, hogy ez a folyamat tovább rombolja a terveit. A megcsókoltat láthatta az éjtünde, talán még pár hosszú pillanatig, de amaz nem moccant. A sötét énje viszont vadul magához szorította, úgy, hogy ne mozdulhasson egy kicsit se. Közel hajolt hozzá, a lehelete a lány nyakát nyaldosta, míg a férfi negédes szavakkal öntötte le a lányt. Szavai bár kedvesek voltak, hangjában gyilkolás vágy és birtoklási szándék lapult meg.
- Légy a levesben. Szépség, ha már itt vagy, foglalkozz velem. Ő nem hal, de én mindent értek.
Nem láthatta Fatima, de érezhette, ahogy elmosolyodik a férfi, majd ugyanolyan állatias vadsággal a nyakára nyom egy csókot, ahogyan felrángatta térdeléséből is. A következő lépése az volt, hogy megfordítsa az éjtündét, és szorosan maga előtt tartva a szemébe nézhessen.
Fatima is láthatta a sötét szempárt, bennük a vörös lángokat, amik mintha egyenesen a pokol kapujából szűrődnének keresztül rajta. Nem kérte, hogy csókolja meg, megragadta az állánál fogva és minden előzetes figyelmeztetés nélkül lopott egy hosszú csókot.
Vad volt, zabolátlan és kegyetlen. Nem figyelt oda, kit fog, és hogyan teszi. Szemérmetlenül csúszott le másik karja a tünde melleire, majd tovább, miközben az erőszakos csók végére érve megharapta Fatima ajkát. Sötétvörösben ázva alsó ajkának egy kicsiny része, a kibuggyanó vér lassan utat talált magának lefelé, a vékony állak felé.
Dylan száján is maradt a lány véréből egy apró pontnyi. Kéjes élvezettel nyalta le, miközben a tekintete a lány arcát fürkészte.

~Szeretlek~ Visszhangzott vissza Dylan ködös elméjén keresztül az üzenet.

Éjtünde Hozzászólások száma : 25

Fatima végül megtette, amit még sosem kezdeményezett. Ezzel elismerte saját maga előtt is, hogy szereti ezt az elkárhozott férfit. Nem tudja, mikor kezdődhetett. Talán már Lanuriába érkezése előtt is derenghetett neki valami. Eddig is érezte a férfi fájdalmát, helyzetét, de most, hogy összeforrtak, még inkább eggyé váltak lélekben is. Fatima már nem érezte saját érzéseit, szomorúságát. Hihetetlen erős magányt érzett csak. S valahogy tudta, hogy ez a férfiból árad, hogy ez az ő magánya. Hogy jelen pillanatban így érzi magát.
~ De hát nem vagy egyedül! ~
Azonban hirtelen vas markok szorították karjait, s felállították elválasztva így kedvesétől. A vasmarok ismerős volt. De meglepődött. Hogy lehet, hogy az, kit megcsókolt, nem látja őt, de a másik észrevette? Háttal volt a férfinak, alig tudott mozdulni szorításától. Fájt, de mégsem akart vele törődni, csak Dylant nézte, hátha felébred. Érezte nyakán a leheletét, amitől nem tudta, undorodjon vagy sem. Lehunyta szemeit, úgy hallgatta a férfit. Majd a mondat végén felnyitotta szemeit.
~ Talán a hadúr egyik legnagyobb problémája vagyok? ~
Kapott egy csókot a nyakára, amitől libabőrös lett. Majd megfordították, s most végre szemtől szemben, igazán közelről láthatta magát a Hadurat. Dylan arca volt, torz mása. De ő volt az. Ilyen közelről biztosan felismeri. De azok az izzó szemek! Majd egy újabb csók következett, de ezt nem ő kezdeményezte, hanem a hadúr lopta. Olyan ismerős volt. A dzsungelben is így csókolta meg. Próbált szabadulni tőle, minden porcikájában arra vágyott, hogy ennek vége legyen. Pedig milyen szenvedélyes volt. Elgyengült, s úgy érezte, nem tud, nem is akar már küzdeni ellene. Mit tehetne egy ilyen emberrel szemben?! Semmi esélye. Azt tesz vele, amit akar. S talán már az éjtünde sem bánja. A férfi végigvonult alakján hatalmas kezével, ami egyszerre volt vonzó és émelyítően taszító a tündenő számára, majd egy harapással ki is serkentette a férfi a nő vérét ajkaiból. Ő felszisszent, de mást nem tett. Majd ismét egymás szemeibe néztek. Itt volt ideje a nőnek kicsit gondolkodnia. Végre megértette a lényeget.
~ Hát ő is Dylan. Ő is magányos. ~
- Talán sosem tapasztalhattad, mi az a szeretet.
Súgta a férfinak, s újabb könnycsepp gördült le arcán.
- De én... téged is szeretlek!
És most ő volt az, ki kezdeményezte az újabb csókot a gyilkossal. Próbálta minden szeretetét átadni ebben a csókban. A Hadúr és Dylan ugyanaz a személy. A Hadúr csak egy szerep bár, mit önnön védelmeként hozott létre, de ő is Dylan. Ebben a szerepben is önmaga. Mindketten Dylan. Ha az egyik nem hallja, hát hallja a másik. S ha az egyik hallja, akkor Dylan az, ki hallja. S ha kell, újra és újra el fogja mondani neki, hogy szereti, mert ez így van! Szereti! Beletúrt a férfi hajába, másik karjával a nyakát fogta át, s lábujjhegyre állt, hogy kényelmesebben elérje a férfi ajkait. *
~ Nem akarlak többé elereszteni! ~

Sárkányúr Hozzászólások száma : 67

Vad, gonosz csókot vett el a tündétől. Úgy érezte, hogy most megmutatta, milyen is valójában. Féljen csak a lány tőle. Rettegje hatalmát, erejét, kegyetlenségét! Mert az. Ő sosem volt az, ami akart lenni egyszer, Axisszal karöltve. De a nő, jaj a nő nem értette. Nem mocorgott, nem akart szabadulni, s így a szorítása sem lehetett még szorosabb. Nem sikított, nem félt, hanem sírt. Miért sír? Elfintorodott a számára idegen reakcióra. Nem értette a tündét és ez bosszantotta.

~Szeretlek.~ Visszhangzott tovább megkínzott részében az üzenet, azonban a kis üzenet gátba botlott. ~Ne tedd! ~ Válaszolná Fatimának, de nem nyílik a szája. ~Nem érdemlem meg.~ És hirtelen még erősebb lett a bezártság. Még jobban alá temette a magány. Rátelepedett a szívére, és üvölteni akart, de nem lehetett. Nem volt már övé a teste, de talán nem is akarta. Úgy érezte elfáradt a hosszú évek alatt, és nem tudna mihez kezdeni. Aztán újabb szavak szálltak le a mélybe. Őhozzá, csak neki. ~ De én... téged is szeretlek!~ Érezte a forró könnyeket magán, ahogy lefolynak az arcán, a nyakára csöppenek, pedig nem sírt. Ezek a könnyek máséi. Olyané akit nem akart látni könnyezni sohasem, és ekkor szörnyű vágy fogta el. Csak sírni akart. Együtt a nővel. Átölelni, és sírni, mert szereti. És mert ő is szereti a lányt, és mindezt egyetlen pillanatig sem érdemli meg.

A fekete bőrű, vörös szemű fele ledermedt az újabb csók láttán. Nem ő kezdeményezte, hanem a z éjtünde. Megálltak a kezei is, és lassan eltávolodtak Fatimától. Egy darabig állta a szerelmi csókot, és a szavakon rágódott. ~ Talán sosem tapasztalhattad, mi az a szeretet. ~
Félre lökte magától a nőt.
- Nem kell!
Undorodott a gondolattól. Még hogy őt egy ilyen törékeny nő szánja? Hát ez röhej!
- Megvoltam eddig is, ahogy most is teljesen jól meg vagyok.
Nem kellesz sem te, sem mások szánalma. Én vagyok a Sárkányúr! Uralkodom fölöttetek!
Ugyan miért lenne szükségem az együgyű "szeretetetekre"?

A végére szinte már sziszegett a nő felé. Rárontott, mint egy sebzett dúvad, amelyik rosszakaróját igyekszik eltüntetni a föld színéről. Félelmetes lehetett, ahogy megközelítette az éjtündét, azonban végül mégsem ütötte meg, ám megragadta a karját és önkénytelenül is arrébb cibálta pár lépéssel ájult felétől.
- Boszorkány. Bármit is akarsz, nem kapod meg. Szeretsz? Háhh, sokan mondták már előtted is.
Tudd meg, amit akarok azt elveszem, a többi nem érdekes.
Ha azt akarom, akkor szeretnek, kimondják, és megteszik, amit mondok.
Nincs szükségem rád!
Villogtak a szemei közben. Félelmetes volt és dühös.

~Fatima... ~ És Dylan megrázkódott a szó súlya alatt. // A földön ülő // Fájdalmas volt megmozdulni, de nem bánta. Fatima veszélyben van.
- Fatima...
Hangja azonban oly halk, olyan elhaló volt, hogy elveszett másik énje kiabálásában.

Éjtünde Hozzászólások száma : 25

* Érezte, hogy a férfi meglepődött. De hát hogyan másképp magyarázhatná el a nő, hogy szereti? Valahogy ki kellett fejeznie. Végül a férfi ellökte magától, s le is támadta szavaival. Szavai kemények voltak, s kétségbeejtők. De Fatima csak jobban megsajnálta, bár nem akarta. *
~ Nem... őt nem szánni kell, hanem szeretni. ~
* De megszólalni már nem volt ideje. Rárontott a férfi. Úgy érezte, menten meghal. De csak arrébb cibálta, s már a földön találta magát a porban. További szavakat hall a férfitól, amiből rájön, nagyon távol van az igazságtól, mit is ért szeretet alatt. Fatima észre sem vette a másik Dylan ébredését. El volt foglalva a Hadúrral. *
~ Oh Axis, mit tegyek? Nem érti meg. Mit mondhatnék még neki? Cselekedeteimet sem érti meg. Nem érti, hogy szeretem! ~
- Azok nem szeretnek.
* Mondta csendesen.*
-Csak félnek tőled. De a szüleid. Édesanyád... és az apád. Ők igazán szerettek. Az életüket adták érted. Én is meghalnék... ha tudnám, hogy ezzel megmenthetnélek.
* Mondta a férfi szemeibe nézve. *

Sárkányúr Hozzászólások száma : 67

Ez a lány megbolygatta oly nagyra tartott nyugalmát. Érezte, ahogy egyre idegesebb lesz és elveszíti az önuralmát. Minden egyes szava mind csak ostobaság. Dühös tekintetéből szikrázott a düh. gyűlölte a nőt, amiért ide jött és belerondított mindenbe. Végre elérte, amit akart. Vissza akart menni oda, ahol jól érezte magát. Ahol hasznos volt, ahol kellett, és ahol a rá bízott feladatokat meg tudta csinálni, és ott volt tekintélye. A neve nem szállt el a levegőben. Erős, és ott hatalma volt a többiek felett. Bizonygatta ezt a nőnek is, ám az fittyet hányt a élet ezen szabályaira.
- Az erősebbet féli a gyenge. Behódol neki. Ez a természeti törvény!
Ne akard nekem bemagyarázni, hogy ez nem jelent semmit! És mint mondtam, nem kell senki szeretete.
Felrángatta Fatimát onnan ahova az előbb lökte. Szorosan fogta a törékeny karokat, és közel húzta magához. Szinte égette a lány arcát tűzvörös tekintetével.
- Te miért nem félsz? Megölhetnélek...
Össze szorított fogakkal meredt a nőre. Ölni akart, de valami meggátolta. Szavait a fogai között szűrte át a lánynak, s így sejtelmesebb lett minden szó.
- ... és meg is öllek.
Ha csak egy kis esélye leesz, megöli a betolakodót. Azt aki belerondított a tökéletes tervébe. Közben a kezei közt ragadt karból lassan a vért is kiszorította. Nem foglalkozott azzal, hogy a lánynak fáj. Fájjon! Ezt akarta. Azt, hogy végre felsikítson az éjtünde.
~Fatima!~
Mint aki összeesik, úgy állt fel. Nem volt teljesen az uralma alatt a teste. Karjai élettelenül lógtak lefelé, s a lábait is csak nagy nehezen tudta előre vonszolni. Nem volt benne erő, ám az akarat hajtotta előre. Zihált, és minden lépésnél meg kellett állnia. Fújtatott a kimerültségtől és az izmokba vájó fájdalomtól. Minden testrésze szenvedett, de nem adta fel.
Talán két, vagy három lépésre lehetett a beszélőktől. Még nem látta a történéseket, mikor felállt, csak azután nyitotta teljesen ki a szemeit, miután összeszedte hozzá a szükséges erőt. A látvány beleégette az elméjébe a szőrnyű felismerést.
Ő az ott Fatimával. Ő az, aki bántja a lányt. Bánata hirtelen haragra lobbant. Erőt merített a fájdalomból, s csak azért is működésre bírta a végtagjait.
Odaérve a hozzá közelebb állót, tehát Fatima vállát fogta meg.
Leginkább támaszkodás céljából, mert már ez a kis szakasz is megerőltette, de a látvány, és az idő múlásával egyre inkább érezte magát tettre késznek. Csak ne hagyja abba. Nem adhatja fel. Fatimáért.
- Azt már nem... engedem...
Két levegővétel között torz mására tekintett. Nem volt igazán csúf látvány, ő mégis annak látta. Talán annak is ami. Egy elkényeztetett szörnyetegnek. Arrébb tolta Fatimát, mikor a meglepetéstől lemerevedett másik fele elengedte. Persze csak akkor ha a lány hagyta. Maga mögé akarta tenni, hogy ne eshessen bántódása. Másik énje és szerelme közé állt. Kifújta a levegőt, és kiegyenesedett.
Addig ugyanezt tette a másik is. Arra használta a döbbenet pillanatait, hogy magára erőltesse azt a nyugalmat, amit Fatima miatt veszített el. A lány a szüleire tett megjegyzésén rágódott. Dühítette, hogy úgy beszél róla az éjelf, mintha ismerné. Pedig nem ismeri. Meg kéne mutatni neki, hogy hol a helye. Azonban a két én között vágható volt a különbség.
A fekete bőrű sötét elf önbizalommal teli, és kipihent volt, míg Dylan kimerült, bizonytalan, és alig állt a lábán.
- Hogyan...? - Tette fel végül a kérdést másik énje.
- Fatimáért.
Kis szünet, majd a sötét bőrű férfi reszketni kezdett, és hangosan hahotázni. Előre hajolt jókedvében, és hosszan hallatta reszelős, mély hangját. Nem volt kellemes, de Dylan csöndesen végig várta, míg megnyugszik. Amikor abba hagyta, újra fel egyenesedve, visszatért a komolysághoz, és folytatni akarta, ám csak egyetlen szót tudott kimondani. Dylan kivárta ugyan a hahotát, de nem várta meg a további szövegelést. Folytatta ott ahol félbe szakították.
- És...
- Ha az én érzéseim nem is valódiak, az övéi azok.
- Ééés? - Nem értette a gondolatát másik énje.
- És nem akarok olyan lenni mint te. Elég volt.
Erre éktelen haragra gerjedt a sötét tünde. Szemei szikrákat vertek, és egy lépéssel letudva a köztük lévő távot, egyetlen ökölcsapásával letaglózta a tiszteletlen felét. Dylan a második pofont a földtől kapta. A hadúr ütésétől beleremegett az egész teste, és azt hitte, hogy kitörik közben a nyaka is. Magatehetetlenül fordult féloldalt az ütés lendülete miatt, majd arccal a földre zuhant, betörve az orrát közben. Kiköpte a felgyülemlett nyálas vért, majd négy kéz lábra tolta ki magát. Még mindig csillagokat látott. Nem volt ereje visszaütni, talán még felállni sem lesz, de nem adhatja fel. Fatimáért. Hiszen szereti! Annyira szereti, hogy képes volt eljönni érte. Megpróbált hát felállni, de félúton a hadúr bakancsa lendült meg. A tüdejébe vájt a bakancs orra, s kiszorította belőle az előbb megszerzett levegőt. A rúgás is megtette a maga hatását. Dylan egy fél méterrel arrébb terült el, háttal a földnek. Másik fele azonban nem ment utána. A helyén maradt és ott gúnyolódott rajta. Volt ideje kifújni magát, majd erőt véve magán megint csak megpróbált felállni. Keserves volt, de sikerült. Nagy nehezen újra szembe nézett a hadúrral, habár most sokkal jobban zihált, mint előtte.
- Nah és mégis, hogyan gondoltad ezt elintézni? "Elég volt", azt mondod, de miből? Röhejes vagy fiacskám. Mindent nekem köszönhetsz! Nélkülem csak egy bokszzsák lennél! Fel tudod ezt fogni? Nem?
- Nincs szükségem rád...
Lihegte erre Dylan. Meg nem is akart ráfigyelni a másikra. Logikusan hangzottak a szavai, ám amit nyújtott, az csak pusztulás, és halál.
- Szánalmas vagy... - ekkor elhúzta féloldalasan a szája szélét, ami egy elég groteszk mosolyt kölcsönzött neki, a véres ajkait tekintve. A térdén támaszkodott, két rét görnyedve, mégis most ő volt a nyugodtabb. Minden fizikai fájdalma ellenére. A hadúr ellenben tombolt.
- Mit mondtál? - Mérgében annyira elnyújtotta a szavakat, hogy még inkább egy vicsorgó szörnyre hasonlított tőle.
- Jól hallottad. Csak magadnak élsz. Nincs semmid és senkid. Csak egy eszköz vagy mások kezében. Elegem van ebből. Nem leszek te.
Magabiztosan mondta, de tudta magáról, hogy ezt nem fogja annyiban hagyni a hadúr. Jól tudta. A következő pillanatban a gyomrában érezhette a másik énje vaskos öklét. Hátra tántorodott az erős ütéstől, de nem akart elesni újból. Rosszul tette. Látván a "sikertelenséget", a hadúr újból és újból belevágott Dylanbe. Ahol érte ott ütötte. Arcon, oldalt, mellkason, gyomron. Addig ütötte, és addig mentek előre ebben a kis táncban, míg Dylan újra le nem rogyott a földre. Az egyik ütés után két lépést is lépett hátra. A lendület hatására, nem magától. S ekkor kicsúszott a talaj a lába alól. Összerogyott, mint egy rongybaba. Térdelt, két kezét kifordítva előre engedte, feje lebukott. Nem érezte magát ennyire kimerültnek még soha. Nem érezte a lábait, vagy az izmait, csak megjósolni tudta, hogy hol lehet. A másik énje fölé tornyosult.
- Mond még egyszer!
Halkan válaszolt, de Fatima mint minden mást, ezt is jól érthette. Maga elé beszélt, nem volt ereje arra, hogy felemelje a fejét, de elszánt volt. A testi fájdalomra pedig közömbös. Nem érdekelte. Fatimáért.
- Megtagadlak.
A másik szemében szikrázott a düh, de egyszerre a félelem is alakot öltött. Megragadta a magatehetetlen Dylant, és felemelte maga fölé. Annyira, hogy nem ért le a lába földre. Másik énje markában lógott, és a helyzet hatására épp egymás szemében néztek. Mindkét szempár elszántságot hordott magában. Mindketten győzni akartak ebben a csatában.
- Azt nem teheted....
Sziszegte a hadúr olyan halkan, hogy még Fatima is nehezen érthette. Dylan mosolyogni kezdett.
- De igen.
Vágta rá azonnal.
- Te és én egyek vagyunk, ahogy mondtad is. Ez elgondolkoztatott. De te csak egy önző, magának élő szörnyeteg vagy. Kétségkívül az én gyengeségem hozott felszínre. A lelkem azon részét, aminek nem szabad teret kapnia soha.
A hadúr lassan, nagyon lassan letette Dylant a földre, azonban az, hogy így tett csak még vészjóslóbb volt. Rájött, hogy se beszéd nem hat, se verés az előtte állóra. Már döntött. Ő pedig érezte a vereség közeledtét, amit nem akart elfogadni.
- Soha nem szabadulsz meg tőlem.
Olyan valóságosnak tűnt az átok, és olyan magabiztos, hogy arcán elmélyültek a ráncok. A vonásai megvonaglottak. Igazat beszél. Ám feleletre nem volt ideje. A következő pillanatban a hadúr dühe lecsapott rá. Mellettük számtalan kard állt ki a földből. Fatima sem láthatta, mikor a hadúr megfog egyet, és villámcsapás szerűen szúrja bele a tünde oldalába. A penge vége a másik oldalon is hosszan kiállt a húsból. Dylan előre görnyedt, vér bukott ki a száján. Nem tudott megszólalni sokáig. Néma percek teltek el így. Fájt, és megint csak úgy érezte, hogy bekebelezi a fájdalom. eltemeti élve, ő pedig átveszi felette a hatalmat. Hát mégis ez a vég.
Nem!
~Fatimát nem hagyhatom cserben! ~
Már már fátyolos tekintete újra fényt kapott, és lenyúlt jobbjával egy szablyáért. Volt is, nem is egy. Még válogathatott volna, ha van ideje rá. Nem a kardra nézett, álmában is tudná, hogyan kell forgatni. A hadurat kémlelte, majd belevájta ő is a kardot ellenfelébe. Ahol érte, ott szúrta át az éles pengét, de nem tehetett mást, mint hogy előre lépjen. Ezzel együtt pedig újabb éles fájdalom nyílalt a megszúrt oldalába. Egészen tövig ment el a hadúr kardjának, s közben üvöltött torka szakadtából.
A másik Dylan is. Amikor pedig megállt mindkét penge, még megszólalt a hadúr.
Közönyösen, teljesen nyugodtan. nem néztek egymásra. Dylan a másik ingére meredt, mellette a karddal, amit még mindig szorongatott. Feltehetőleg azért, hogy ne bukjon előre és ájuljon el. A hadúr pedig felfelé nézett.
- Úgy sincs más választásod, mint hogy vissza gyere hozzám. Várni foglak.
Lassan, erőltetve beszélt, de nem hagyhatta így.
- Té-vedsz. Axis... új esélyt adott nekem.
A hadúr mosolygott a kijelentésre. Fatima is láthatta, majd szerte foszlott.
Így maradtak egyedül a sok halottal Fatimáék. Nem múlt el a lidérces álom. Ott voltak ők együtt, egyedül. Dylan nem tudott felállni rendesen. Gátolta a kard. Bal kezébe fogta, hogy ne húzza le. Jobb kezében pedig alig alig, de még fogta a másik fegyvert.
Az éjtünde felé fordult, ám látszott rajta, hogy az ájulás szélén áll.
Semmi ereje nem maradt.

Éjtünde Hozzászólások száma : 25

*Fatima nem szólt többet a férfi szavaira, csak rázta a fejét jelezve, hogy ez nem igaz, vagy inkább azt, hogy ez nem jó út. De mit mondhatott volna? Szavai most már leperegnek a férfiról. Itt már ő úgy sem tehet többet. Ez Dylan saját harca. De a férfi újra magához rángatta, szorosan tartotta, s rámeredt. Kérdése elgondolkoztatta magát az éjtündét is. *
- De... félek... féltelek.
* Rebegte halkan a lány. De a férfi egyre szorította a karját, sőt azt mondta megöli. Tudta, hogy itt, ebben a furcsa világban nem teheti meg. De akkor kint teszi? Eszébe jutott az utolsó kép, amit látott. Dylan önkívületi állapotban fojtogatta. Talán kint tényleg megfogja ölni. Akármennyire nem halhat itt meg, a fájdalmat ugyanúgy érzi. A hadurat nem érdekelte más, csak hogy fájdalmat okozzon a nőnek. És Fatimának fájt is. Valóban felkiáltott kínjában, de közben belemarkolt a férfi ingébe, s fejét a mellkasához szorította. A fájdalomra tudott csak gondolni, így igazán meglepte, amikor valaki megérintette a vállát. Sőt belé kapaszkodott. Hátranézett lassan, s akkor meglátta őt, Dylant. Az igazi Dylan? Vagy nincs is olyan, hogy igazi Dylan, mert az igazi az a kettő együtt? És ha igazat mond a Hadúr, s ha nem is akkor, ha felébrednek, de később eluralja a férfit a sötét én, mi van, ha akkor megöli őt? Fatimának lassan már ez nem számított. Egyet tudott. Hogy bár kívülről őrültségnek tűnt, hogy szereti a férfit, mélyen legbelül tudta, hogy ez az ő kirendelt útja. Nem a sors, vagy a végzet. Inkább egy feladat. A férfi arca olyan elgyötört, s oly fáradt volt. Fatima szomorúan nézett rá, mégis örült, hogy az végre felkelt. Dylan kiállt érte. Meg akarta menteni. A nő szívét hirtelen elöntötte valami melegség, s olyan boldog volt most, ebben a képtelen helyzetben. A hadúr meglepődésében elengedte a nőt, Dylan pedig félretolta az útból. Arrébb állt. Ő itt úgy sem tehet egyebet, csak könyörög irgalomért az istenekhez. Istenekhez... már olyan értelmetlennek hangzik ez számára. Tudta, hogy kettejük harcát úgysem tudná alakítani semerre sem. Hisz ő csak törékeny virágszál a két szikla között. Hátrált egy kicsit, hogy szabad teret hagyjon nekik, de nem ment túl messzire. Végig akarta nézni az egészet. Bár Dylan maga mögé állította, kicsit mégis oldalabbra állt, hogy láthassa jól mindkét alakot. Elkezdődött hát a szócsata. Fatima aggódva, de mégis kíváncsian hallgatta végig az egészet. De ekkor megtörtént az első ökölcsapás. Dylan a földön, Fatima ugyancsak térdre rogyott, s akaratlanul is felkiáltott egy "Ne!"-t. A porba próbált kapaszkodni, de közben görcsösen a szenvedő Dylant nézte, s csak könyörgött már ki tudja kinek, de könyörögnie kellett gondolatban, különben, úgy érezte, menten beleőrül ebbe a borzalomba. De már kezdte érteni, mi is történik valójában. Hisz mindketten egy személyt alkotnak. Belső harc, egy végső döntés következik a férfi részéről. És talán a nő sorsát is erősen befolyásolja mindez. Ha a hadúr győz, meg tudja majd ölni Fatima őt? Be tudja-e tölteni azt a küldetését, hogy megmentse a férfitól a világot? Újabb rúgást kapott a férfi, s Fatima reflexből közelebb csúszott hozzájuk, de azért nem túl közel. A port még mindig görcsösen markolászta, mintha az volna az utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodhat. Majd végül olyat érzett, amit máskor is, mindig érzett, de most különösen. Tiszteletet. A férfi mindezek után felállt, s folytatta vitáját sötét énjével. Fatima szemeiben már ott pislákolt a remény. Mi lesz ebből vajon? Erre gondolt. Dylan kiállt a maga igazáért, amit a Hadúr súlyosan megtorolt. Ütötte vágta, minden egyes ütésbe belerezdült maga Fatima is. De nem tehetett semmit. Nem győzhet Dylan helyett. Nem harcolhat helyette. Nem dönthet helyette. Olyan kiszolgáltatott helyzetben volt nem csak a férfi, de maga Fatima is. Már-már úgy érezte, ő vergődik a hatalmas ember markaiban. És ő nem tud ellene tenni semmit! Lélegzet visszafojtva nézte tovább az "előadás" utolsó felvonását. Majd egyszerűen csak megjelent egy kard a hadúr kezében és keresztbe átszúrta vele Dylant.*
- Nee!!
* Sikított fel. De Dylan visszavágott, s ő is belefúrt egy kardot ellenfelébe. És most ott álltak, mint akik megnyertek és elvesztettek egy csatát egyszerre, s egy utolsó mondat és Dylan válasza után a hadúr semmivé foszlott. Ahogy ez megtörtént, egy gondolatnyi hezitálás után fatima felugrott, s Dylanhez rohant. Újra letérdepelt pontosan a férfivel szemben, s tenyerével megérintette a férfi arcát. Az ránézett. De ne tudtak mit mondani. A nő arca könnyes volt. Másik kezével a férfi nyakát érintette meg gyengéden, majd átszúrt testére nézett át. Csak megrázta a fejét, de egy szót sem tudott szólni. Nem tudta, mi lesz ebből. Most meghal? Vagy kijutnak? Miért vannak még mindig itt? Mélyen a férfi szemébe nézett, és csak mosolygott fájdalmasan, mint ott a börtönben, ezt súgva gondolatban.*
~ Csak nézz rám! Csak is engem nézz! ~

Sárkányúr Hozzászólások száma : 67

Mélyen a férfi szemeiben nézett az éj tünde. Láthatta benne a sok fájdalmat, de mindezt elnyomta a nő iránt érzett szerelme. Végül pedig a kavargó kék örvényben megcsillant a megkönnyebbülés. Fatima él. Nem esett bántódása. A karjain a vörös foltokat még nem vette észre. Amikor a nő leguggolt mellé, ős is végül a föld felé dőlt, de nem annyira, hogy elterüljön rajta. Nem akart még elájulni. A meleg kezek simogatóak voltak, és a tünde szemek hívogatók. Egy hosszú percen át egymás szemébe fúrták sajátjaik. A nap lemenőben volt, mindent vörösben fürdetett meg. A táj még véresebbé vált, de ebben a hosszú pillanatban most nem ez volt a lényeges. Csak Fatima szemei. Ezek a szemek. Ez a törékeny nő őérte van itt. Eluralta a sok érzelem és Dylan mindennél jobban vágyott a tünde közelségére. Oda hajolt hozzá, az ajkaihoz. Lassan, óvatosan, mégis inkább érzéki volt a jelenet. A csók azonban nem csattant el. A férfi lehanyatlott a lány álla vonalából a vállára. Belenyilallt a fájdalom, amit a kard okozott. Halkan felnyögött, ám mégis boldog volt. Itt van vele Fatima. Érte van itt. Behunyta a szemét, és egy sóhaj szakadt fel belőle. Nehéz, szívet szorongató sóhaj.
Szavai, melyeket Fatimának szánt, koránt sem ezt mutatták. Bágyadtan mosolygott, még a gondolat megfogalmazása előtt is. Tudta, talán nem fog örülni ennek a lány, de nem bírja sokáig.
- Ma már többször is megöltek...
Újabb, fájdalmas sóhaj szökött fel a levegőbe. Szinte már feküdt Fatima karjaiban. Nem volt ereje ahhoz, hogy megtartsa magát.
- Jó lenne valóban halottnak lenni.

Éjtünde Hozzászólások száma : 25

*Olyan különös hangulata volt ennek a pillanatnak. Olyan volt, mintha Dylan haldokolna, s mindketten tudnák, hogy már nincs remény, de az utolsó pillanatokat még egymás szemeibe elmerülve akarják eltölteni. Pedig most győztek. Örülni kellene. Dylan szemeiben olyan sok minden kavargott. Olyan kavalkádja az érzelmeknek és gondolatoknak, hogy megérteni nem lehetett. Majd egyre közelebb került arca Fatimáéhoz. Igen. Már biztos volt, hogy a férfi meg akarja csókolni. Fatima nem távolodott el tőle, hagyta, hogy megtörténjen. De nem történt meg. Lehanyatlott a férfi feje rá, Fatima vállára. Az éjtünde sóhajtott egyet. Elmosolyodott, mert a férfi ugyanezt tette. Szavak nélkül is értik egymást, mert ugyanazt érzik, ugyanazt a megkönnyebbülést, azt a fájdalmat. Persze a férfi fájdalma nagyobb, mint a nőé, de Fatima mégis valahogy átérzi. Most különösen közel érzi magához a férfit. Fatima átölelte a nyakát gyengéden. Másik kezével meg beletúrt a hajába, s hagyta, hogy a vállán pihenjen Dylani. A mellkasághoz nem közelített, mert az nagyon sérült volt. Mégis úgy ölelgette gyengén magához a fejét, mint anya a gyermekét. Mögötte nézett a tájra, de inkább a férfit hallgatta, aki végül megszólalt halkan. Az éjtünde lehunyta szemeit a hallottakra, s szomorúan elmosolyodott. Kisebb szünet után szólalt meg. *
- De akkor nem élvezhetnéd sokáig a győzelem édes ízét.
* A vállánál fogva kicsit eltolta magától a férfit, s a szemeibe nézett. Halál komolyan szólalt meg.*
- Ne hagyom, hogy meghalj!
*Suttogta. Majd megragadta a kard markolatát, s egy határozott mozdulattal, mégsem túl gyorsan, hogy nehogy az irányt eltévessze, s nagyobb kárt tegyen Dylanben, kihúzta hát a kardot a testéből. Majd eldobta a véres kardot, s újra magához ölelte a férfit. *

Sárkányúr Hozzászólások száma : 67

A lemenő nap sugarai végig vonultak rajtuk, de még nem jött el az éjjel. Mintha az idő is megállna körülöttük, s megvárná, hogyan is döntenek. A nagy korong az égen, feszülten figyelte minden rezzenésüket. A sóhajokat, a mosolyt, az apró mozdulatokat. A győzelem édes íze. Elfancsalodott erre a szóra. Olyan sokszor hitte azt, hogy megtapasztalta már. Olyan sokszor járt a fejében ez a szó. "Győztem". Nem vágyott rá. Az egyetlen amit szeretett volna, az, hogy Fatimával lehessen. De ő, jaj, ő nem lehet az övé. Hiába találtak egymásra, hiába a nap kitüntetése, nincs aki, vagy ami megmenthetné őket Dagorladtól. Már abban sem biztos, hogy egyedül lenne e esélye ellenük. Még csak elbújni se tud igazán. Fatimát nem akarja ennek kitenni, és a szíve szakad meg miatta. Tudja, úgy érzi, hogy vele igazán kiteljesedhetne. Hogy az éjtünde mellett teljes életet élhetne. Megismerhetné, hogy mi az ami hiányzott az eddigi életében.
Meg akarta rázni a fejét Fatima kijelentésére, azonban ennyi erő sem maradt benne. Mozdulatlanul tűrte, ahogy megragadja a kard markolatát a lány, majd óvatosan kihúzza a testéből. Egy pillanatra megvonaglottak az arcizmai s felszisszent. Lehunyt szemeit az égnek emelte, ám nem fájt annyira, mint illendő lenne. Sokkal rosszabbra számított. Talán, ez már a vég. Azért nem érzi, mert lassan elhagyja ezt az árnyékvilágot. Fatimára meredt, szenvedő szemekkel, ám ez nem a fizikai fájdalom volt. Nem akarta itt hagyni. Nem akart elválni tőle, pont most, mikor egymásra leltek. Milyen irónikus szerelem.
~ Olyan sok rosszat tettem veled. Gyűlölnöd kéne, amiért a szülőotthonod tönkre tettem. ~
Még is megnyugtató volt, hogy a tünde magához vonja. Újfent lehunyta a szemeit, és mosolyogva engedte el magát. Talán Fatima is érezhette, hogy most nehezebb tartani a férfit. Így meghalni nem szégyen. Annak az ölében, akit a legjobban szerettem...
A vöröslő napsugár kitartóan ontotta hűvös melegét kettejükre, meg a körülöttük fekvő holtakra, azonban etájt valaki más is megjelent közöttük. Fehér fénye fakó volt, még is vakítóan tiszta. Elsőre a halandó nem is tudott ránézni. A napba igen, de rá nem. Ő azonban azt akarta, hogy lássák az itt lévők. Nyugodtsága földöntúli békét árasztott. Közelebb érve pedig lehajolt Dylanhez. Halkan beszélt.Még az éles tünde füleknek is épp csak egy lágy suttogás volt.
- Nyisd ki a szemed. Én vagyok.
A férfi szemei rögtön felpattantak, s komor ábrázattal emelte fel a sárkányra tekintetét. Látszott, hogy nem várta. A sárkány, Axis azonban nem sértődött meg. Mosolyogva (igen, tudták, hogy mosolyog) üdvözölte ismét a tündét.
- Engem választottál, pedig nagy harcot álltál ki értem.
Dylan lesütötte a szemét. Kissé kibontakozott Fatima öleléséből. Járt az agya az imént hallottakon. Még nem tudta igazán összeszedni magát. Hiszen az előbb még meghalni készült. Közben a fehér sárkány Fatimához fordult.
- Üdvözöllek Fatima Ferses. Jól döntöttél. Ő itt melletted az a halandó, akivel egy életen keresztül lelki társai lesztek egymásnak.
Tudom mennyire gyötrő a magány. Ezentúl nem kell egyedül harcolnotok.
Dylan láthatóan megzavarodott. Hirtelen annyi minden ömlött az elméjébe, ami még mindig nem volt képes befogadni szinte semmit. A földet bámulta és íriszei ide-oda cikáztak zavarában, majd térdre emelkedett, és meghajolt a sárkány előtt.
- Mit tegyek? Az életem,... ami maradt, neked adom.
Nélküled nem lettem volna képes harcolni Fati-... nem, semmiért sem!...
Habár feldúlt volt, hangja el-elcsukló, és szakadozott, mégis egyfolytában ömlöttek belőle a szavak.
- Én még sohasem éreztem effélét....azt hittem..., hogy nincsenek, istenek.
A sárkányból mindvégig türelemmel vegyes szeretet áradt. A férfi szavainak minden egyes cseppjét, érzelmi töltetét végighallgatta, és értette is őket. A végén pedig lehajolt hozzá.
- A múltad is a tiéd, nem törölheted el, de nem is élhetsz benne.
Járj velem Edward, és én megsegítelek. Amikor a te erőd kevés, vagy elhágy, akkor én győzedelmeskedem. Veled leszek erőtlenségedben, gyengeségedben, és akkor is, amikor hatalmad csúcsán jársz, mert még csak most kezdődött el a te utad.
De bárhol is légy, bármit is tégy, soha ne feled el gyermekem. Hozzám tartozol, és én veled vagyok, örökké.
Mint amikor egy húr megpendül a halandó lelkében, úgy játszottak a szavak a tünde férfi lelkében. Azok a szavak összetörték, majd újra eggyé formálták. Egyesével helyre rakták. Feljebb emelte a fejét, de csak a vakító fehérséget látta. Aztán nagy nehezen kirajzolódott Axis feje. Nem kellett kimondania, a sárkány szavak nélkül is tudta, hogy Dylan igennel válaszolt. Immár felnézett ő is, és elkomorult. Holtak mezeje ez, s a na vérvörösbe borítja a horizont.
- A halandók a múltat nézik, ám abban nincs remény. Ímé én újat cselekszem!
Szavai mennydörgés és szélzúgás voltak. Beterítette az egész mezőt, és még tovább. A világ beléremegett. S ekkor, szavai végén a mező megváltozott. A holtak éledeztek...
Csontok pattantak a helyükre. Fegyverek semmisültek meg. Bőr tapadt az inakhoz, s lélekkel telt meg a hely. Emberek, tündék, myrték keltek életre a szemük előtt.... nem, Dylan. Dylan újjáéledt!

Éjtünde Hozzászólások száma : 25

*Dylan már szinte teljes súlyával ránehezedett. Nehéz volt, de Fatima nem bánta. Most ő volt a támasz. Végre tesz valami hasznosat is. Így voltak egy darabig, de ekkor furcsa fényre lettek figyelmesek,s egy suttogásra. Ő is Axist nézte, hagyta, hogy Dylan kibontakozzon az ölelésből. Ne reagált sehogy sem a sárkány megjelenésére, de belül boldog volt, s békét érzett. Úgy érezte, hogy jelenléte vigasztaló, s azt suttogja: nem lesz semmi baj. Fatima meglepődött, s nagyon örült, hogy üdvözölte őt Axis. Azonban szavai kicsit meglepték. Eddig csak sejtette, belső indíttatása volt arról, hogy Axis vajon mit vár tőle Dylannel kapcsolatban, de most ki is mondta. Végre egyértelmű, végre biztos! Vele kell lennie, védenie, támogatnia kell a férfit. S ettől már nem tántoríthatja el semmi és senki! Ezután Dylan és a fehér sárkány párbeszéde következett, amit Fatima nagy türelemmel és áhítattal hallgatott. Dylan Axis felszólítására mintha igennel felelne, Fatima is úgy mosolygott Axisra, mintha csak ő is ezt tenné, bár ő aga erre nem kapott felhívást, de biztos volt benne, hogy a felkérés felé is érvényes. Csak hogy most nem róla van szó. Hanem Dylanről. S ami ezután következett, az egyszerűen csodálatos volt. De egyben félelmetes is. Ahogy a halottak ismét eggyé válnak, s életrekelnek. Fatima megdöbbent tekintettel nézett Dylan hasonmásaira. Majd újra Dylan és Axis tekintetét kereste. Látni akarta, a férfi hogyan reagál.

Sárkányúr Hozzászólások száma : 67

Megfordult vele a világ. Körös körül, amerre a szem ellát lélegző, élő emberek állnak, ő pedig lélegzet visszafojtva figyelte a csodát. Halottak keltek életre a szeme előtt. Megmásíthatatlan történést írt át a nagy sárkány. Olyat amit nem hinne el, ha nem ő látná, és most is, ahogy nézi a jelenést, alig bírja elhinni. Úgy érezte, mintha ezzel egy új élet venné kezdetét. Mintha Axis megszabadította volna a gyötrelmeitől, vagy talán még... a bűneitől is. Mondani akart valamit, de nem jött hang a torkára és az agya sem mozgott elég gyorsan hozzá most. Csak a látvány volt. És elbűvölő.

Hirtelen vált a jelenés a való világba. Elméje egyszer csak szabadon engedte, és ekkor felnyílt a szeme. Fatimát tartja a karmai közt, a szúrt sebet még észre sem véve. És vicsorgott közben. Csapásként érte a látvány. Mint egy köd mögül kilátni kívánót, akinek hirtelen szabaddá teszik a látóteret, de korát sem azt látja meg, mint amit keresett. Ijesztő gyorsasággal engedte el a lányt, közben fokról fokra változott az arca rémülté.
- Fatima? -
Ahogy hátra lépett a kard pengéje kicsúszott a sebből, s a hirtelen fájdalomérzet fél térdre kényszerítette. Felnyögött egy pillanatra lehunyva a szemét. Nem mert a köhögő tünde felé nézni, hallani sem akarta, de itt volt, és hallotta Fatima halk földre rogyását.
Még inkább hátra felé késztette az iszonyat önmagától. Hogy hogy lehetett erre képes, de Axis, az előbb....
- Miért? -
Vicsorgott, azonban most már önmaga miatt. Az amit a fehér sárkány mutatott az még érvényes, vagy mi történt vele? Ő soha...
Csak két esetlen lépést tudott hátra lépni, egyből egy termetes fa törzsébe botlott, majd lehanyatlott mellé. Ekkor vette észre fekete bőrét. Fekete karmait, s biztos volt benne, hogy az arca is olyan fekete. Olyan mint a legsötétebb éjszaka.
Undorodva tartotta fel maga elé a két vaskos kezet. Ezek az ő kezei, és gyűlöli. Egyszerre rosszul lett a gondolatától is. Bántotta Fatimát.
A gondolat belé hasítva megrázta, mintha villám csapna belé. Két kezével megmarkolta a haját, így eltakarva vele az arcát, majd összekuporodva a fa tövében hang nélkül üvöltött.
- Mit tettem?

Éjtünde Hozzászólások száma : 25

Hirtelen változott meg minden. Újra az erdőben voltak, ahol a haláltusáját vívta Fatima. Az utolsó pillanat, amikor megmártja kardját Dylan vérében. Dylan hatalmas kerek szemekkel meredt rá, megijedt, s elengedte. Fatima szemei is kikerekedtek, s ahogy a szoros kezek nem markolták tovább, összeesett. Valóban köhögött, s a torkát fogta és dörzsölgette, hogy visszatérjen belé az élet. Dylan hátrált. Fatima őt nézte, s mikor az már a fánál kuporgott, a tündenő nem foglalkozott semmivel, Dylanhez mászott.
~ Hála Istennek, hogy nem döntöttem úgy, hogy megölöm! Nem tudom, mit tennék, nem tudom... ~
* Megfogta a két vállát. *
- Semmit. Semmit nem tettél. Nincs semmi baj! Bocsáss meg nekem, hogy megsebesítettelek!
Nem érdekelte semmi, úgy ahogy volt, átölelte a férfit. Bár tudta, nincs itt még vége a harcnak. A boszorkány itt van, s őt is le kell győzniük. Talán most már sikerülni fog.
- Most már tényleg minden rendben lesz. Ne félj!
* Suttogta kedvesen. *

Sárkányúr Hozzászólások száma : 67

//régen nem hallgattam TSFH-t de most megint ezt hallgattam, mert Dylan \o/ *egyből vissza tudott rázódni Dyl jellemébe, meg a történetbe >< Surprised

//

Meglepő könnyedséggel tudta átölelni a férfit. Magához vonhatta, mint egy gyermeket, akinek biztatásra van most szüksége. Az ő szavaira, gyengéd érintésére, arra, hogy a hangja elérje őt. Fatima Dylan válla fölött láthatta a boszorkát. Tisztes távolból, a megölt szörny vállán állt és árgus szemekkel figyelte őket. Látszott rajta, hogy nem tetszik neki a kimenetel, de nem mozdult, majd levette a tekintetét és úgy, hogy a tündenő is láthassa kissé oldalra, Fatimáék felé vitte azt. Ha Fatima követte, akkor csak annyit láthatott, hogy az egész hely, különösen körülöttük, minden csupa fehér, mintha a fény ide költözött volna és itt élne. A boszorkány kisvártatva leugrott a szörnyről és elindult velük ellentétes oldal felé. Nem kellett semmit se csinálniuk. Talán a boszorka beszélt a fény tulajával, de talán egyszerűen csak megérezte, hogy erősebb nála, és nem fogja hagyni, hogy közbe szóljon a kettejük pillanatába.
Elment. Talán örökre.
Nem tudni, hogy látni fogják e még.
Dylan sebe mély volt, s a férfinek fájdalmai is voltak, habár ez most csekélység volt a lelki kuszaság mellett. Gyötörte őt a bűntudat és a bizonytalanság, azonban Fatima szavai gyógyírként hatoltak a szívébe. Többes számmal beszélt, ami, s talán ami leginkább megfogta. A lány mellkasán nyugtatta a fejét, azonban az utolsó szavak után felemelte, s ha nem undorodott volna a bőrének színétől, még meg is érintette volna a tündét.
Így azonban csak egy esetlen kéz mozdulatot produkált, ami annyiban merült ki, hogy megindította a kezét a lány felé, ám amikor rátévedt a tekintete, összeráncolta a homlokát, s behunyt szemekkel ejtette le a földre.
Megrázkódott az újabb teher súlya alatt. Tanácstalan volt. Nem volt hova mennie, elméletben sem tudott elindulni egy úton. Csak az tudta, hogy Fatima itt van, s ez az egy számított, ám de Fatimát bántotta.
Meg akarta kérdezni, hogy miért van itt, miért szereti őt, hiszen ő erre nem érdemes, azonban ez a kérdés nem hangzott el. Más gondolatok törtek a felszínre. Saját magával kapcsolatban. Hiszen azt sem tudta, hogy kicsoda ő. Fatima mindvégig hitt Axisnak és Axisban, talán ha tőle kérdezi meg, akkor világossá válhat számára is, hogy miért van itt.
- Kérlek, áruld el... mi vagyok én? -
A mondat elején lassan a barna lélektükrökbe mélyedt a maga kékjeivel, ám a végére elhúzta a száját. Azok szemei jutottak eszébe, akiknek az életét vette el, miután belenézett.
- Mert nem tudom.... -
Tapintható volt a kétségbeesés körülötte, mégis valahol, a kérdés mögött, ott bujkált a remény. Már fel tudta tenni, készen állt a válaszra. Azonban a lassan fel-feltörő emlékek, amik elől egész eddig menekült. Hol az italba, hol pedig a "munka" fáradalmaiba, hogy kimerüljön annyira, hogy álmatlanul dőljön el valahol, most felszakadt. Mind, egyszerre tört elő, lehulló könnyek formájában. Fatimát nézte egyre fátyolosabb tekintettel, majd közel hajolt hozzá, s talán azt hihetnénk, hogy csókot kér, de tévednénk. Homlokát a lányéhoz érintette, s így maradt sokáig.
- Én-n ... nem. Nem ismerek mást csak halált.
Azok tekintetét akiket megöltem. Minden nap, éjszaka, ha behunyom a szemem. Ők várnak rám. Vádolnak. Amiért.... -
Lehanyatlott a feje, s újra csak a lány mellkasába fúrta a fejét, mint egy menedéket keresve ott. Önkénytelen mozdulat volt, mi előre vitte a kezeit, átölelve ezzel a tündét. Fatima érezhette, ahogy megszorítja a ruhát rajta. Ott ült egy megtört, erős harcos, és a karjaiba temeti a könnyeit, melyek folyását, ha akarná sem tudná megállítani.
- ... élek. Úgy lenne igazságos, ha én is meghalnék, mindig is ebben hittem. A világ, igazságtalan. Fatima ... én, gonosz vagyok... annyit gyilkoltam, annyit... nem akarok így élni, azok a szemek... a tekintetük, ... mit tegyek? Nem tudom mit tegyek. Már, semmit sem tudok....

Éjtünde Hozzászólások száma : 25

*Átölelte a férfit. Most nem feltétlen úgy, mint szerelmese. Inkább mint anya a gyermekét. Most ezt a szerepet kellett felvennie, mert Dylannek több mint kétszáz éve nem volt anyja. Fatimának pedig 200 évig volt. Egész boldog életet élt. Bedua megszállása valóban rémálomszerű. De Dylan élete még inkább az. Soha nem kívánná senkinek. Ő már megbűnhődött mindazért, amit elkövetett. Átélte, végigjárta a poklot. Felnyitotta szemeit míg ölelte a sebesültet, s látta a boszorkányt,a hogy távozik. Akaratlanul is elmosolyodott. Győztek. Most már tényleg győztek. Nem maguktól. Nem egyedül. Fatima keze lejjebb csúszott Dylan sebéhez, amit ő okozott neki haláltusájában. Hányadjára is akarta megölni a férfi? Döbbenetes ez az egész. Sosem akarták ennyien ennyiszer megölni. És ő mégis ezt a férfit szereti. Mikor végre a sebéhez ért, suttogni kezdett. Tünde nyelven beszélt, olyan volt, mint valami ima. Hamar befejezte, de ő maga nem mozdult. Dylan meg akarta érinteni, de végül még sem tette. Az éjtünde türelmesen nézett rá. Semmit nem fog erőltetni, semmit nem fog mondani, hacsak nem kérdezik. Semmit nem fog tenni, csak ölelni fogja, hacsak mást nem kíván tőle Dylan. Most saját kényelmetlensége nem számít. Csak az, hogy Dylan végre felfogja, új életet kapott. Ismét egymás szemeibe néztek. Fatima számára semmi más nem számított, csak a kék szemek. Se a fekete bőr, se a megtört test. Csak Dylan. A kérdés szívbemarkoló volt. Nem tudott felelni. Kiszáradt a szája, beszélni akart, de egyelőre nem jutott eszébe egy jó válasz. mit mondhatna többet, mint Axis? Mondhatna bölcsebbet? Nem. De Axis azt akarta, hogy Dylannel legyen. Így talán mégis mondania kell majd valamit, mert Dylannek az számítani fog. Egyre közelebb került ismét az arcuk. Fatima nem eresztette tekintetével, s mikor homlokuk egymáshoz ért, csak egy pillanatra hunyta le szemeit, s megint csak Dylant nézte. Közben, hallva a súlyos szavakat, kezét a férfi arcához érintette, s ismét beletúrt a hajába, azt markolászta vigasztalásképpen. Majd a mondat felénél Dylan ismét Fatima mellkasára fektette fejét. A férfi átölelte. Az éjtünde ennek pedig most igazán, szívből örült. Érintse csak meg a férfi. neki az nem árt. Nem lesz tőle átkozott, vagy bűnösebb. Ő is bűnös. Őneki is vannak vétkei. Nem ártatlan. Érezte, hogy a férfi sír. Szorosabban átölelte ő is, s hallgatta a további szavakat, amik újra és újra szorosan belemartak szívébe. Kicsordult hát az ő könnye is. A kétségbeesett szavak után csend következett, de Fatima végre megcsókolta Dylan feje búbját. Nem szólt sokáig. De vett egy mély lélegzetet, s ezután csak mondott pár szót.*
- Te az vagy, akinek élnie kell! Élned kell, mert Axis így akarta. Mert... én így akarom. Nem ismersz mást csak halált? Kérlek... élj velem!
* Mondta lehunyt szemekkel, s továbbra is ölelte a férfit.*

Sárkányúr Hozzászólások száma : 67

Melegség járta át a gyógyító varázslat hatására, s bár jó érzés volt, s megnyugtató, nem fájt annyira, valójában nem gyógyította be a sebet, csak elzárta, hogy ne vérezzen el. Valahogy el kell még jutniuk egy helyre, ahol elláthatja a férfit rendesen. Hiszen a varázslat sem úgy működik, hogy elrebeg egy szavacskát és minden rendbe jön. Ez a szúrás meg nem egy kis karcolás volt. Azonban Dylannek nem számított. Csak azt érezte, ahogyan a tünde újak hozzá érnek, s a tünde kezek végig simítanak a fején, majd a tünde szavak, melyek nem hazudnak, azt mondják, hogy éljen. Axisra mutatnak, s ezzel együtt a csodára is, ami nem rég megtörtént előtte, Axis számít rá, és Fatima itt van mellette. Azt akarja hogy éljen. Ő pedig nem volt képes szólni csak szorongatni a lányt a ruhán keresztül. Fáradt volt, kimerült, és úgy érezte, hogy Fatima karjai most a legeslegkényelmesebb hely a világon. Még akkor is, ha egy kicsavart testhelyzetben ül, szétvetett lábakkal, kinyújtva, s előre hajolva. Most tudna pihenni. Lassan vette a levegőt, mélyeket szívott be az erdő oxigénjéből, s behunyta a szemét. Érezte még, ahogy a tünde ajkak hozzáérnek, s csókot lehelnek a fejére. Biztos volt benne, hogy ha felébred, Fatima akkor is vele lesz.
A könnyek, melyek fájdalmának feltörését jelezték, most abba maradtak, s egy meglepően mély, és nyugodt álomba merült. Bőre pedig ahol a sós lé érte csíkokban, vagy esetleg kisebb, nagyobb pontokban elveszítette sötét színét, s egy sokkal élettel telibb, világosabb színt mutattak meg. Mintha csak korom lenne az éjfekete szín, s ő maga egy rozsdabarna, napsütötte bőrt kapott. Ha Fatima megpróbálná letörölni az alvóról a többi részt, akkor bizony lejönne a többi is, és a "sötét elf" leginkább szembe tűnő jegye, a korom fekete bőr helyett, egy sokkal impozánsabb, sokkal inkább tündének való színt kapott. Nem olyat, mint amilyen Fatimának van. Sápatag, majdhogynem fehér a még életteli kategóriában, hanem sokkal barnább, mint aki mindig a tűz, s a nap alatt él. Nem éjelf a férfi. És most már nem is sötét elf.
Többé már nem.
Körülöttük a fehér fény is szűnni látszott, pont mikor lódobogást vélhetett hallani a tündenő. Többen közeledtek. Emberek, kisebb, nem csata ménekkel. Inkább igavonó hátasokkal. A falu több tagja. Egy meglátva őket, előrébb ugratott, s leszállva a lóról közelített meg őket.
- Hölgyem, Jól vannak? -
Majd meglátta a nem is olyan messze elterülő bestiát. Ámulva nézett fel rá, majd kérdezte meg a nyílvánvalót.
- E-ez volt a szörny?... Önök, ölték meg? ... -
Azonban észre vett még valamit. Dylan sebét, s a vér áztatta sötét ingen keresztül is látható volt a mély seb. Veszélyes seb.
- Megsebesült?! Orvoshoz kell vinni...
És már indult is meg feléjük, s noha csodálkozva látta Dylan korom szerű foltjait a bőrén, nem kérdezett rá. Nem így emlékezett a férfira, de betudta a furcsa jelenséget a szörnnyel való harcnak.
- Jött velünk egy gyógyító, elvisszük a legközelebbi házba. Ezt kérte az úr is, hogy ha legyőzi a szörnyet, akkor oda mehessen. -
Valóban. Dylannek külön kérése volt, hogy kaphasson a falu szélén egy házikót. Amit nem könnyű megközelíteni, de mégis ott van, s talán ott el tudjon éldegélni. Habár akkor még nem sejthette, hogy Fatima fogja megmenteni, s ketten térnek be oda.

Éjtünde Hozzászólások száma : 25

* Csak ültek és ültek. Nem volt túl kellemes a póz Fatimának, de valahogy most ez csöppet sem érdekelte. Ha kell, órákig képes ebben a pózban lenni, csak Dylannek jó legyen. És a férfi szépen elaludt. Fatima elmosolyodott. Arra gondolt, hogy mi mindent hagyott hátra ezért a férfiért. És Dylan szavaira gondolt, hogy mennyi mindenkit megölt. Fatima is sokat ölt, de tisztában volt azzal, hogy hadúrként Dylan teljesen más volt. Ő mészárolt, s megkínzott embereket. Kegyetlenül, érzelemmentesen és minden irgalom nélkül. Hogy lehetséges ez? Hogy az az ember, aki olyan kemény volt, s nem volt irgalom a szívében, most itt, könnyeit hullajtva aludjon a karjaiban úgy, mint egy ártatlan kisgyermek? Hogy lehetséges, hogy a kettő benne van egy emberben? Eszébe jutott, hogy nagyon régen, Evolyranban találkozott egy férfival, aki tudathasadásos volt. Kedves volt alapjáraton, majd bekattant. Nem ugyanaz az ember volt. De Dylan helyzete más. Ő ugyanaz az ember. Nem egy másik elme jött létre benne, hanem ő alkotott magának egy szerepet, amit önmagáévá tett, ami igazából ő maga. Az ami megalkotta azt a szörnyeteget, az ő maga, s Dylan mindig ő maga lesz. Akkor hát örök veszély forrása? Bármikor előbukkanhat belőle a hadúr? Ha iszik például? Akkor fel is pofozta Fatimát. Vajon nem uralja-e el újra a depresszió, s nem érzi-e egy sötét órában, hogy nincs értelme semminek,s nem végez-e Fatimával majd végül önmagával? A kockázat megmarad. Lehetséges. De egy biztos. Akkor már ott lesz vele Fatima... és Axis is. És ez mindennél több reményt ad. E gondolatok között érkeztek meg az idegenek. Fatima feléjük pillantott, de nem engedte el az alvót. A kérdésre Dylanre pillantott, s ez mindent elárult. Nem, nincsenek jól. Vagyis Dylan nincs jól. A következő kérdésre csak két szóval felelt.*
- Ő tette.
* Amikor már a gyógyító és a ház volt a téma, Fatima komoly tekintettel biccentett, majd kibontakozott az ölelésből. Dylan nem ébredt fel, így óvatosan próbálta felpakolni az egyik szekérre egy kis segítséggel. Majd a saját kardját megkereste, eltette, s Dylan kardját is felpakolta a szekérre. Majd füttyentett lovának, amely a fák mögül előügetett. De ő maga a szekérre ült, s Dylan fejét az ölébe fektette. A ló pedig hűségesen követte gazdáját, ha megindult a menet. Egy darabig zötykölődtek az úton. Fatima néha elmerült gondolataiban, s magaelé bámult, néha a tájat nézte, néha pedig Dylan arcát. Ekkor vette észre, hogy a könny útján más a bőrszíne. Hozzáért, s elkezdte dörzsölgetni. Szépen jött lefele a sötét koromszerű anyag. Elmosolyodott. *
~ Most már nem kell undorodnod magadtól. Megtisztultál. ~
* Amikor megérkeztek a házikóhoz, Fatima gyorsan körbenézett, de mégis az volt az első dolga, hogy segítséggel átcipelje Dylant a hálóba, ahol betakargatták, s az a bizonyos gyógyító már oda is sietett, hogy segítsen a férfin. Fatima pedig megindult, s gyógyfüvet kezdett el főzni. Amikor elkészült, a gyógyító végzett a maga dolgával. Pár szót még váltottak egymással, majd elment. Fatima pedig meleg vízzel mosni kezdte Dylan arcát. Gyönyörűen lejött a fekete por róla. És olyan egészséges bőrt látott most Dylanen, amit soha azelőtt. Más lett. Sokkal... természetesebb. A karjait is lemosta, viszont a többivel nem foglalkozott.*
~ Hagyok neked is egy kis munkát. ~
* Igazából remélte, hogy Dylannek majd fantasztikus érzés lesz, ahogy saját maga lemossa magáról a mocskot. Átélheti, ahogy megtisztul. Ezek után egyszer sem mozdult a férfi mellől. Mellette ült, s őt nézte. *

Sárkányúr Hozzászólások száma : 67

Egész nap emberek jöttek és mentek a kis házikóba. Olyanok, akik megköszönni jöttek a hőstettet, s noha látni akarták Dylant is, aki véghez vitte a szörny legyőzését, nem haragudtak meg, hogy ha Fatima nem akarta beengedni őket a hálóba. A háló amúgy egy nagy ágyat, amiben többen is elfértek, egy ruhás szekrényt, és egy nagyobb éjjeli szekrényt rejtett magában, illetve egy nagyobb tükröt a falra akasztva. A ház maga mindenestül fából készült. Egy ablakkal a hálóban és eggyel a nappali-étkezőben, ahol volt valami konyhaféle is, egy bemélyedés követően. A mellett egy újabb ajtó, mögötte a "raktárral", amiben az ételeket tárolták, meg a szerszámokat, illetve abból a raktárból nyílt egy ajtó a ház hátsó kertjébe. A háznak így két bejárata volt. Egy elöl a nappaliba, egy kis előtérrel, és egy a raktárból, hátulra, habár a kis házikót könnyű szerrel lehetett megkerülni és a kertbe bemenni onnan. Mindenütt virág volt, köves út, látszott, hogy az építő, és egyben első lakó nagyon gondos kivitelezte a szép, és egyben puritán kis házikót. Habár azt ne lehet tudni, hogy milyen célból épült. Egy hegy lábánál volt, ami mögött ott a falu, s a szörny miatt nem jöttek ide fel a lakók. Most azonban teljes pompájában díszelgett. Mellettük egy kis patakocska adta a vizet.
Nos, egész nap látogatók zavarták Fatimás a csendes várakozása pillanatai közben, azonban Dylan nem ébredt fel egész nap. Aludt mélyen, s csak másnap reggel nyitotta ki a szemét.
A látogatók közben pedig hoztak minden jót, amit csak az ember, halandó megkíván. Tündeként talán egyszerű lehet, a sok gyümölcs, főleg alma, meg körte, azonban Fatima, mint emberek közt élő személy, láthatta a különbséget. Ezek a gyümölcsök, minden bizonnyal a falu legjobbjai voltak. Még szőlőt is hoztak, és húsokat. Pácolt, főtt, füstöltet, meg sajtot, helyben köpültet, volt kemény, lágy, tehén sajt, juh sajt, vaj, finom, igazi vaj. Meg kenyér, nagy gőzölgő meleg kenyér, tojás, és miegyébb, amit az ember csak akarhat. Sőt, még kész ételeket is hoztak Fatimának, a gyógyító meg megígérte, hogy ha gondolja, minden nap ellátogat ide, amíg fel nem épül Dylan. Ember volt ugyan ő is, de látszott rajta, hogy érti a dolgát, s bár mágiát nem használt, a gyógyfüvekhez, és a sebek ellátásához értett. Mindenki barátságos volt és mindenki a kedvükben akart járni, hiszen mindenki az adósuk volt, azzal, hogy a szörnyet eltüntették.
Nos, Dylan nem kért pénzt, s ha Fatima felhozná, akkor az épp úgy ellátogató falu vénei minden bizonnyal mondanák is, hogy ez külön kérése volt a férfinak. Azt is hozzá tennék, hogy Dylan szerint "Azzal most nem sokra menne".
Hajnal tájban, mikor a férfi felnyitotta a szemét egy kicsi, de takaros szobában találhatta magát, s tudta hogy hol van. Látta már a házikót, amit ígértek neki, s egyből Fatimát kutatta a tekintetével. Amint megtalálta, ugyan nem mosolygott rá, de nagyra tágult kék szemeivel is tudott beszélni. Örült a tündének, és csak ennyit érzett. Vette egy mély levegőt, amibe ugyan belenyilallt az oldala, s fél szemét lecsukta a fájdalom hatására, de hangtalanul tűrte. Jah igen, megsebesült. Csak vette szép egyenletesen a levegőt, és nem csinált semmit, azon kívül, hogy Fatimát nézte, de meg akart szólalni. Mondani valamit Fatimának.
- Jó reggelt, Fatima. -

Éjtünde Hozzászólások száma : 25

* Ült volna egész nap mellette. De már jöttek a vendégek s minden fajta ajándékkal halmozták el őket. Fatima nem győzött hálálkodni, s próbálta elküldeni a vendégeket. Egy pillanatra sem engedte, hogy lássák Dylant. "Majd ha felébred!" Mondogatta mindig. Most neki kell vigyáznia Dylanre. Razz

Nem kérdezte, mi tartozik a jutalomhoz. A ház maga hatalmas ajándék, nem beszélve az egyéb élelmiszerről, amit most kaptak. Ez kettőjüknek is sok egy hétre, nem hogy ha csak Dylan enné. Bár ő kapta, Fatima nem sokat segédkezett a bestia elleni harcban. A többiben sem, de az már mindegy. A gyógyítóval megbeszélték tudásukat, s bár okos nő volt, végül abban maradtak, hogy nem szükséges gyakran látogatnia őket, csak hogy aggodalmát nyugtassa. Mert Fatima is elég lesz neki. Most végre egy kis nyugalom volt a házban. Fatima nem az a vendégfogadó típus. Nehezére esett ezt a szerepet felvennie. Otthon a családjába jellemző volt a vendégfogadás. Mivel nemesi családból származott, akkoriban az volt a szokás, hogy nemességben egy rangúakat hívtak meg, s néha, ünnepekor tartozott kegyességükhöz, hogy a pór népből is jöhettek vendégek, s különféle ajándékokat adtak nekik. De Fatima ezeket az ünnepeket mindig távolról, egy díszes széken ülve nézte csak végig. Nem kellett aktívan részt vennie benne, hacsak nem lantjátékra vagy furulyázni kérték meg. Bár énekhangja is szép volt, de arra már nem tudta senki sem rávenni, hogy énekeljen. Most mivel jobban kellett érintkeznia afalusiakkal, az egyszerű népekkel, s neki kellett, nem a szüleinek, ez számára idegen helyzet volt. Először kellemetlen volt, később azonban mégis örömmel tudta fogadni az embereket, mert látta ebnnük az őszinte hálát és aggódást. Nem tudták, ki Dylan. Edwardnak szólították, így azt az elméletet is kizárhatta az éjtünde, hogy hátsószándékkal, nyalizás céljából kedveskednének. Dylan csak egy volt közülük, egy egyszerű favágó. Elgondolkodott ezen a dolgon. A férfi ágya mellett ült egy széken, s éppen az ablakon nézett ki, s gondolkodott az életéről, Dylanről, a szokásokról,s a jelenlegi békés helyzetről. Tudna itt élni. Egy darabig. De aztán valószínűleg forrna benne a vér, hogy tovább kell menni. Mert érzi, hogy életének célja nem csupán egy házikóban való éldegélés, és esetleg pár lurkó felnevelése. Valami hajtja előre. De nem is maga miatt. Dylan miatt. Axisnak terve van vele. Biztos benne. Neki pedig Dylan mellett van a helye. De ott van Evolyran. Akárhogy is csak egy éevt élt ott és Lanuriában többet. Úgy érzi, nem hagyhatja elpusztítani Dagorlad által. Először Bedua, majd Álomfalva, majd Evolyran. Előbb utóbb talán Lanuriába is eljutna a fekete sereg. Mi a célja Eloyahnak? Fogalma sincs. Talán a világuralom. Gondolataiból egy hang ébresztette fel. Dylan felé fordult, komoly tekintettel a szemeibe nézett, majd szép lassan, nagyon haloványan elmosolyodott. *
- Jó reggelt.
* Nem szólt egyelőre tovább, várt, hátha a férfi akar valamit mondani. De végül mégis csak megszólalt. *
- Axis hozott egy kis meglepetést. Nézd csak a karodat.
* Majd figyelte a férfit. *

Sárkányúr Hozzászólások száma : 67

Rámosolygott a tünde nő, s valahogy felderült ő is ennek láttán. Egyszerűen csak jobban érezte magát, és képesnek arra, hogy rámosolyogjon. Aztán Fatima mondott valami meglepőt. Axis mit? Meglepetést? Felült, s úgy vette szemügyre a kezeit. Fehérek! Olyan fehérek, mintha soha nem lett volna sötét elf! Még az sem érdekelte, hogy megint csak belenyilallt az a fránya fájdalom az oldalába, s elsőre nem is tudott rendesen felülni. Villám gyorsan szedte le akár gombokkal együtt is az ingét, és húzta szét a mellkasán. Ott fekete. Egyik kezével hozzáért, és következő pillanatban már dörzsölte le magáról a könnyen lehulló fekete port, mintha csak korom lenne. Kosz, mely lemosva nyomott sem hagy. A szívén hagyott, s noha tudta ezt, a látvány magával ragadta. Tudta, ez itt annak a jele, hogy újra képes lesz élni. Élni, talán már ne csak magáért, önző módon, vagy pusztítva. Hanem építve is. Annyit rombolt már le a világból, s noha meg kellett volna halnia, azért nem halhatott meg, mert neki építenie kell. Ha nem is tudja jóvá tenni amit egyszer már meg tett, nem halhat meg úgy, hogy csak romlást okozott. Élnie kell, hogy a neve ne a halállal legyen egyenlő, s ezért érdemes élnie. Hogy végre építhessen. Ráemelte kissé zavaros szemeit a lányra, s noha örök tudás vágya megfogalmaztatta benne, a "miért" szócskát, csak annyit tudott mondani, hogy "Köszönöm".
- Nélküled nem...
Fel akart kelni teljesen, s felállva folytatni a félbe hagyott köszönetet. Megtelt hálával az egész lénye. Annyira, hogy az már fájhat is. Ettől függetlenül fájt az oldala is, s Fatimához akart lépni, de csak ráesni volt képes. Próbálta tartani magát, ám a lány karjaiban kötött ki, mint egy esetlen őzike. Ha még az ágyban ülve sikerül elkapnia Fatnak, akkor vissza tudja fektetni, azonban ha már áll, akkor bizony térdre esik, s noha alapból azért esik el, mert belenyilallt az oldalába a fájdalom, ha Fatima nem tudná megtartani és a székbe sut belekapaszkodni, akkor bizony nem fogja hagyni, hogy a lányra essen. Egy egyszerű bal fordulatot vesz a földre érkezvén, így a hátára érkezik, s mellé kerül Fatima. Ha ott a szék, abban könnye bele tud kapaszkodni, és akkor még térdelve sikerül megállítania a "zuhanást", s így könnyebb lesz felállítania a nőnek.
- ... nem mennék semmire. -
Nyugodt volt a hangja. Egyik kezével a lány vállába kapaszkodott, s noha annyira próbálta mentesíteni őt a nagy súlyától, amennyire lehetett, azért Fatima megérezhette újfent, hogy Dylan nem két kiló. Bizony. Ha viszont a földről kell felkaparni a férfit, akkor Dyl talán zavarában elneveti magát. Most valahogy nem volt olyan frusztráló érzés, hogy rá volt utalva a nőre, csak hagyta magát és örült a ténynek, hogy egyáltalán vele van.
Hálás volt, s ki akarta ezt mutatni, de több szó, vagy bármi más, nem jutott eszébe. Éreztetni akarta a lánnyal, mennyire szereti, és mennyire hálás neki. Az adósa, egy életen át, és hogy ezért boldog. Hogy nem hagyta el őt. Mégis nem volt rá szava.

Éjtünde Hozzászólások száma : 25

* Mosolyra csillant a szeme, amikor látta a férfi egyre lelkesedő mozdulatait. Boldog volt. Dylan végre tényleg boldog volt! És ez Fatimának elég volt. Csak ült, nézte őt, s mikor a férfi köszönt, halkan így szólt. *
- Ne nekem.
*Majd Dylan kezdett kiszállni az ágyból. *
- Légy jó, s ne erőltesd magad túl!
* Szólt lágyan, s nem is hagyta továbberőlködni a férfit, visszanyomta az ágyba. Azonban most az ágyra ült, Dylan mellé, s még mindig a vállán tartotta jobbkezét. Baljával pedig Dylan mellett támaszkodott. Közel hajolt a férfihoz. A szavak kedvesek voltak, nagyon jól esett a nőnek. Vállát elengedte, s megérintette az arcát. Ismét halkan, lágyan beszélt. *
- Van még egy ajándékom neked. Ami téged illet.
*Lehajolt, s az ágy mellől a faltól elvette a botot, majd Dylan elé tette, rá a takaróra. *
- Nekem van kardom. Van íjam. De ez... ez csak a tiéd.
* Néha a botra nézett, néha a férfira. *

Sárkányúr Hozzászólások száma : 67

//megjegyzés magamnak: Kellenek sebek Dylre, és azoknak kellenek történetek is, mindnek ><//

Szóval Dylan felső testét ha nem is borítja be, mert nem, a sok sok heg, hiszen a tünde tudomány és mágia olyan nagy szinten van, hogy a legtöbb sérülést gond nélkül begyógyítja, azonban egy bizonyos idő eltelte, illetve egy bizonyos sérülés súlyossága után már nem képes az sem hegek, vagy maradandó sérülés nélkül begyógyítani. Habár Dylan abból a szempontból szerencsésnek mondhatja magát, hogy több mint 200 éven keresztül az első sorban csatározott, egyszer sem szerzett olyan nagy sebet, vagy nem kellett olyan sokáig várnia azzal, hogy maradandó tünetei maradjanak, legalább is felszínen, azonban hegek láthatók. //Nyugodtan találj ki egy kettőt amit Fat megnéz, ha gondolod, de ugye már látta Dylt a házikóban "Az egy hét" után is, azonban ott nem ilyen nyugodt körülmények között. :3 , jah és úgy képzelem el, hogy félmeztelen, hiszen ellátták a sebét, ami az oldalán van és ahhoz megszabadultak az ingtől. :3 :FFF *nyálcsorgás* //
Még sikerült a tünde nőnek azelőtt lenyomnia a férfit, mielőtt még rendesen kikászálódhatott volna. Biztos fel is tűnt a számára, hogy Dylan nem erősködik, sőt. Hiszen alapból is az volt a célja, hogy Fatimához menjen, és most itt van. Ennél könnyebben már nem is juthatott volna hozzá. Gyengéden fogja meg, s a szemébe néz az éjtündének. Hallja amit a lány mond, hogy ne erőltesse magát túl, s ne neki köszönje, hát igen, csak hogy hogyan tudná magának Axisnak megköszönni. Az a sárkány mostanra sokkal távolibbnak tűnik számára, mint eddig, pedig csak most értette meg igazán mi is ő, s könnyen lehet, hogy most is csak egy részét látja. Teljes homály fedi azt a lányt, mindig csak annyit mutatva meg magából, amennyit enged. Most sincs itt....csak azt érzi, valahol a lelke egy részében, hogy ha szüksége lesz rá, itt lesz....
Az újabb "meglepetésre" összeráncolta a homlokát, de amint meglátta a botot, elmosolyodott, s kissé elérzékenyülten fogta kézbe azt. Nosztalgikus érzés, ám eddig nem úgy használta, ahogy kellett volna. //felmerül a kérdés, hogy a Bibliát lehet e rossz célra használni; inkvizíció stb. //
Kissé megingatta a fejét. Ujjaival körülzárta a botot fogó női kezeket.
- Sosem volt az enyém. Most már megértem. Ugyanannyira tiéd is. Ez a bot, nem pusztán fegyver. Axis is megmondta, ez egy támasz, egy összekötő kapocs hozzá. -
Most erősebben fogta meg a tündenő kezét, s egy gyors lendülettel magához húzta. Megváltozott az arca is. Eddig mosoly ült ki rajta, ám már más gondolatok keringtek a fejében. Egy amit nem hagyhat annyiban, pihenése előtt. Örült, hogy Fatima mellé ült, de leginkább azért, mert így könnyebb lesz hozzá beszélni.
- Segíts, leszednem ezt a piszkot. Addig még nem pihenhetek. -
Hallatszott rajta. Már alig várná, hogy egy kicsit visszadőljön, s talán szédül is, de nem fog elaludni, amíg ilyen fekete a bőre.

Éjtünde Hozzászólások száma : 25

//Felőlem lehet félmeztelen, de remélem tudod, hogy az előbb még azt írtad, kigombolta az ingét. Rolling Eyes

A másik meg az, hogy így elég furán néz ki, hogy a karját lemosta Fat, de a felsőtestét nem. Kb mint egy foltos kutya, úgy néz ki. Rolling Eyes

Akkor nem az egész karját, csak az alkarját mosta le. Ok? //

*Amikor a férfi a szemébe néz, legyen ez bármikor, Fatima szíve felvidul. Valahogy Dylan mosolya mindennél többet ér. Nem csak mert szereti őt. Hanem azért, mert Dylantől egy őszinte mosoly igazán értékes. Sokszor ösztönösen kerülte azt a gondolatot, hogy beleképzelje magát a férfi helyzetébe. Azonban ott Olassyëben volt rá ideje, hogy megtegye ezt párszor. Nem biztos abban, hogy ő képes volna új életet kezdeni azok után, hogy ennyi gonoszságot tett, akkor sem, ha kényszerítették rá. De Dylan mégis küzd. küzd önmagával, hogy meg tudjon bocsátani önmagának. Hiába fogadta el Axis megbocsátását. Az még talán nagyon hosszú idő lesz, míg önmagának meg tud majd bocsátani.

//Megjegyzés: Bedua ostromáról, hogy mennyire van benne Dylan keze, semmit nem tudunk. Sőt, Fatima azt sem tudja, hogy Dagorlad küldte oda a vámpírokat. Ezt meg kellene valahogy majd oldani, említeni. :S //

Figyelte a férfit, ahogy a botra reagált. Dylan válaszára egyet rázott a fején.*
- Talán igazad van. De Axis mégis neked adta.
Dylan elkomolyodott s magához húzta a nőt. Fatima ilyenkor mindig ráébred, ha nagy ritkán el is felejtené, hogy Dylan még mindig egy nagy harcos, kemény ember, aki hadúr volt. Tisztelni fogja emiatt örökké. S bármennyire is belelát egyszerű emberségébe, hiába tud vele úgy bánni, mint egy egyszerű tündével, sosem fogja elfelejteni, hogy ki Dylan. Vagy hogy ki volt ő. Biccentett komoly tekintettel a férfi szavaira. Közelebb húzta a széket, majd kiment, hogy meleg vizet hozzon egy lavórba. Majd azt a székre helyezte. Benedvesítette a rongyot, majd Dylan kezébe adta. *
- Amíg tudod, csináld te.
* Mondta komolyan, s most nem mosolyodott el a végén. Egyikőjük sem az a típus, akik feleslegesen vigyorognak.*

Sárkányúr Hozzászólások száma : 67

//Szóval akkor nah. Úgy lesz, hogy Beduát akk nem említjük, az maradjon csak meg dráma forrásnak a harmadik könyvre. :3 És akk igen csak az alkarja volt bőrszínű. és kicsi hsz lesz valszeg >.> //

Igaza volt a tünde nőnek, s magához vette a botot, de tudta azt is, hogy az előbb neki is igaza volt. Már nem forgathatja úgy, mint anno régen. Önzőn, magának szerezve előnyt vele. Mintha a tulajdona lenne, mert sosem volt az. Míg Fatima a lavórért ment és fehér szövetet gyűjtött a kezébe, amivel lemoshatják a régi színt róla, maga mellé tette a botot, és feljebb húzta magát. Felkészült arra, hogy ő egy új lénnyé lesz. Habár nem tudja és valahogy úgy érzi, hogy nem is kell tudnia elvonatkoztatnia magát az eddigi énjének tetteitől. Az is ő volt, s noha kényszer alatt cselekedett, ő tette amit tett. Ami történt megtörtént, és a vért nem moshatta le magáról, a múlt bélyege mindig rajta lesz az emberek szemében. Azonban itt egy másik akaratnak kell megfelelnie. Saját magának. Axis elismerte őt. Megtisztította őt, s noha nem tudja eléggé felfogni ennek az igazi fontosságát, azt érti, hogy Axisnak terve van vele. Eddig meg akart halni. Itt hagyni ezt az árnyék világot. Sosem volt benne az a becsvágy, hogy ő legyen mindenek felett, s mindenki neki szolgáljon, hiszen tisztában volt azzal, hogy ő mindig is egy rabszolga volt. Ezért menekült, ettől rettegte, és emiatt akart mássá lenni mint ami. Habár, mint minden halandó, ő is élvezte ha hajbókolnak előtte, régen feladta azt, hogy ő irányíthasson, mert nincs olyan halandó, aki ezt megtehetné. Még Eloyah sem tudta megakadályozni abban, hogy elmenjen. Ő sem mindenható.
Így hát csak egy kívánsága volt. Haljon meg, hogy több kárt ne okozzon. És ez az egy kívánság sem teljesedett be. Helyette valami olyasmi történt, amit még legmerészebb álmaiban sem remélt. Jött valaki, akiről azt hitte, hogy nem olyan erős, mint hiszi, valaki, akiről azt hitte, hogy amit mond azt megteszi, csupán pár "varázsszó" elmotyogása után, valaki aki képes volt Fatimát maga mellé állítani, és valaki aki elég állhatatos volt, hogy felnyissa az ő szemét is. Aki erősebb volt az akaratánál és az ellenség akaratánál is. Nem tudja, hogy milyen erős is vagy milyen nagy hatalmú ez a valaki. Azt tudja csak, hogy mielőtt ő megmutatta volna magát neki, meghalni készült, és ő egy új utat mutatott. Életet kínált neki.
Ott az ágyban, félig ülve, arra döbbent rá, hogy miért ne adhatná oda az életének további éveit, ha egyszer magától már lemondott volna róla? Legyen hát úgy, hogy magának meghalt, de Axisnak él. Axis miatt folytatja tovább, Axis végtelen szeretete miatt. Igen. Ez az egyetlen dolog amit biztosan tudhat az öreg, néha cinikus, néha ködösítő sárkányról. Hogy még őt is szereti.
Őt, aki egész életében azon volt, hogy gyilkoljon, és nem érdemel mást csak megvetést. Egész eddig nem látta ilyen tisztán a saját helyzetét, s most mégsem az jár a fejében, hogy meg kéne halnia, hanem hála. Axis mégis szereti, és megvédte őt.
Szeretné, ha ennek oka is lenne. Szeretne valami jót tenni. Még ha nem is tud viszonozni a sárkánynak semmit, mégis azért vesz most levegőt, mert adni akar. Végre egyszer nem elvenni.
Ahogy Fatima leült mellé, szótlanul vette ki a kezéből a szövet darabot, és áhítattal figyelte, ahogy a puszta víz nyomán lejön róla évszázadok levakarhatatlan mocska. Nem nagyon tudott előre fordulni, így a rongy kimosását Fatimára hagyta, de mindvégig, amíg lehetett saját maga akarta csinálni. Olyan érzés volt, mint újjászületni, megtisztulni. Felébredni egy mély, hosszú évekig tartó álomból. Elégikus öröm telepedett rá, s mikor már a lány a hátát is átmosta és letette maga mellé a székre a rongyot, Dylan nem eresztette el.
Úgy nézett most rá, mint egy új ember, tisztán gyermeki odaadással felé.
- Feküdj mellém kérlek. -
Végig nézte a lány reakcióit, habár már le-lecsukódtak a szempillái. Lassan le is csúszott a helyére, de szettül tartotta magát ahhoz, hogy most igenis Fatima mellett aludhasson.

Éjtünde Hozzászólások száma : 25

Nézte csendben, ahogy a férfi mosta magáról a piszkot. Nem szólt, nem tett semmit sem közben, csak amikor kellett, kimosta a rongyot, s visszaadta Dylan kezébe. Majd mikor elöl végeztek, nagy nehezen a férfi hátát is lemosta a nő. Mikor végeztek, Dylan megragadta a kezét. Fatima a szemeibe nézett, majd végignézett Dylanen. Más volt így, ezzel a bőrszínnel. Könnyebb volt most ránézni, int amikor még fekete volt. Nem is. Most nehezebb volt nem rá nézni. Komoly tekintettel kihúzta a kezét a férfiéból. Felállt, majd körbe sétálta az ágyat, s a másik oldalon ült le, ahol több hely volt. Levette cipőjét, majd az ágyra feküdt. Oldalra fordult, s úgy nézte a férfit, akit szeret. De mind ezidáig nem szólt egy szót se.

Sárkányúr Hozzászólások száma : 67

Megvillant a szeme fehérje egy pillanat erejéig. Megijedt...??? Nem jó szó, csak nem ere várt. A lány szótlanul vonult el mellette, majd irányt változtatva az ágy másik felére ült. Levette a cipőit, ráfordult az ágyra és végül felé fordult. Halványan elmosolyodott erre. Nincs több kérése. Ő nem fordult oldalra a seb miatt, hiába szeretett volna. Csak lejjebb kecmergett és fáradtan dőlt el. Fatima felé billentve a fejét aludt el végül. Mindez volt délután valamikor. Párszor felébredt, először kora este. Akkor nem látta a lányt maga mellett, csak kint a matatást. Nem aggódott. Jóízűen folytatta a szunyálást. Aztán este felébredt még párszor, s ezeknél kivétel nélkül ott találta maga mellett a lányt. Harmadszorra habár nem sokat látott az éjtündéből, de kinyújtotta felé a kezét. A homlokán érintette meg. Félresöpörte a haját az útból. Mindent csak óvatosan, lágyan, hogy fel ne ébredjen rá a másik. Egy darabig a látványban gyönyörködött, aztán vissza fordult a plafon felé. Ugyanis a seb közbe szólt. A kezét viszont úgy "felejtette" kinyújtva. Valószínűleg reggel is úgy volt még. Azonban Dylan megint csak többet aludt, mint általában, de ez történik ha leszúrják a halandót egy pallossal. Álma nyugodt volt, és pihentető. Álom nélküli pihenés.
Arra ébredt, hogy éhes, és a konyhából beszüremlő illatok csábítóak. Nem volt a szobában senki, és valahogy nem volt kedve beszélni. Kinyitni se akarta a száját, azonban felkelni igenis akart. Már első nap is fontolgatta, de Fatima kérésére letett akkor róla. Meg igaza is volt. Kellett az alvás. Most viszont nem érezte magát fáradtnak, sőt. Ilyen kipihentnek még nem érezte magát sosem. Földöntúli erő szállt az izmaiba, amit ki kellett próbálnia.
Így hát alig neszezve felkelt, leemelte magáról a meleg takarót. Oldalt ült, s mindezt szép lassan, nem kapkodva. Az illatáradat úgy sem szűnik meg. Felállt, majd ignorálva minden nemű lábbelit, mezítláb indult útjának a parkettán. Az ajtóhoz érve előbb csak lassan, a félfához simulva nézett ki, aztán fél kezével kitárta az ajtót. Ott volt Fatima. Azonban még meg nem szólalt volna a férfi. Csak állt és nézett. Kettejük közt az ablakon pedig a lemenő nap sugarai kíváncsiskodtak be.

Éjtünde Hozzászólások száma : 25

Igyekezett csendben lenni egész nap. Dylan nagyon sokat aludt, már eleve délután volt, amikor lefeküdt pihenni. Ő pedig felkelt este vacsorát csinálni, de mivel Dylan nem ébredt fel, nem keltette fel emiatt. ő viszont evett egy keveset. Este visszafeküdt mellé, betakarózott, és sokszor őrizte a szemeivel, de végül elaludt, hisz ő is kimerült, ha nem is annyira mint Dylan. Reggel azonban hamar felébredt, s reggelit készített. Mivel Dylan most sem ébredt fel, egyedül reggelizett ismételten, de nem zavarta a dolog. Azonban váratlanul vendégek érkeztek a nap különböző óráiban, perceiben. Először egy idős favágó. Meg akarta köszönni Dylannek, hogy végül sikerült megölnie a szörnyet. Az egész falu hálás. Így minden vendég hozott valami apró ajándékot. Valaki egy egész pulykát, más gyümölcskosarat, megint más egy nagy kerek cipót. Fatima nem győzte hálálkodva elküldeni az embereket, hogy nehogy felébresszék Dylant. Ők bár kicsit csalódottak voltak, hogy nem találkozhatnak a nagy hőssel, de a hála erősebb volt a szívükben, így megértően távoztak. Fatima, amikor Dylan végre felébredt, épp a pulyka kisütésével végzett. Készített hozzá krumplit, és egy kis gyümölcslevest is. Kiadós vacsorával akarta várni Dylant, mert reménykedett abban, hogy estére már felébred. Amikor Dylan az ajtóhoz ért, nem csak az apró neszekre figyelt fel, de valahogy az illatát is felismerte, s már mosolyogva fordult felé.
- Épp jókor. A pulyka már kész is.
Lenyitotta a sütő ajtaját, s egy rongy segítségével ki is húzta a tepsit, amit az asztalra helyezett. Letette a rongyokat, miközben Dylanre nézett, felé sétált, gyengéden arrébb helyezett egy tincset, majd megkérdezte.
- Jobban vagy már? Sokat aludtál.
Elmosolyodott.
- Közben járt itt néhány ember, akik nagyon hálásak neked, hogy legyőzted a szörnyet.
Nem vette le tekintetét a férfiról, elmerült a szemeiben. Ő maga is hálás volt. Ha másért nem is, azért igen, hogy életben maradt.